Sziasztok!
Megérkeztem a második töredékkel, remélem tetszeni fog. Ha így történik, akkor hagyjatok magatok után egy apró nyomot pipa, vagy komment formájában, ha szeretnétek :) Mindemellett köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és kommenteket, és a 11! feliratkozót. Nem gondoltam volna, hogy ennyien érdeklődnek majd a történetem iránt, hálás vagyok. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást nektek :)
Következő rész érkezése: 2014. december 21.
Következő rész érkezése: 2014. december 21.
----------------------------------------------
(...)Egyszer
régen a Saintwood család valamiféle néma egyezséget kötött arról, hogy a
Karácsonyokat mindig Joseph hangulatos, múltidéző kúriájában töltsék. Ez mindig
együtt járt azzal, hogy Ana végre láthatta a bátyját, akire felnézett, akihez
közelebb akart kerülni. Még az sem zavarta, hogy Gareth körül egy áttörhetetlen
fal volt mindig is, ami nem engedte meg neki, hogy megismerhesse őt. Minden
évben hitte, hogy az az ünnep más lesz, ahogy most is remélte, közöttük minden
megváltozik. Nagyon ragaszkodott a bátyjához egész kicsi kora óta, és soha nem
értette, miért kap cserébe elutasítást, és kegyetlen ridegséget. Ő csak
egyetlen dolgot akart minden áldott évben, hogy Gareth egyszer végre
emberszámba vegye. A szüleit is hiába faggatta, mindig rosszat mondtak róla,
vagy kikerülték a válaszadást, de ő sosem adta fel. Millió levelet küldött
Gareth-nak, melyre sosem kapott választ, így a Mikulástól kérte a legnagyobb
kívánságát.
A
tizenkét éves kislány most is izgatottan pattant ki a halványkék Citroenjük
hátsó üléséről, és kérdés nélkül indult el a hatalmas kúria felé, mely most
karácsonyi díszben várta a családtagokat. Szülei egymásba karolva követték őt
lassabb léptekkel. Apja mogorva tekintettel pillantott a feleségére, aki
megrázta a fejét.
- Alex, próbálj meg idén viselkedni! Tudod,
hogy Joe nem szereti a balhét, és mennyire fontos neki ez az egész - próbálta
nyugtatni a nő a férjét.
- Persze, mert mindig az a fontos, hogy Joe
mit akar, és hogy akarja! Egy képmutató senki - morgott az orra alatt a férj,
miközben a nyitva maradt ajtó előtt megtörölte a lábát. Josline megcsóválta a
fejét, sosem értette, miért van ennyi gyűlölet a férjében az öccse iránt.
- Ana kérlek, vedd le a cipődet! - szólt
inkább a lánya után a nő, melyre a barna fürtös élénk kislány visszarohant
hozzájuk.
- Anyaaaa - nyújtotta el ezt az egy szót
csillogó szemekkel a lány - Ülhetek Gareth mellé az ebédnél?
- Az hiányozna még, hogy a mellé a
semmirekellő... - kezdett szitkozódni Alex, de Josline szúrós tekintete beléfojtotta
a további ócsárló szavait.
- Megbeszéljük - mosolygott Josline, bár
semmiképpen sem akarta, hogy az ő egyetlen lánya a mellé üljön, aki oly könnyedén
dobta el a családját. Josie sosem ismerte el a hibáit, sosem vallotta be
magának, hogy gyáva volt kiállni a férje ellen, aki folyton terrorizálta
Gareth-et. Az elején ő is haragudott a csecsemőre, aki keresztülhúzta minden
egyes számítását az életben, de valahol szerette is, hiszen a fia volt. Ám amióta
Gareth megszökött tőlük, az a maradék anyai szeretete is gyűlöletté alakult át,
mégis negédesen közelítette meg egy szem fiát.
- Szia - motyogta az orra alatt Gareth
kelletlenül, és szerencséjére megszólalt az ebédhez hívó csengő, mielőtt
beszélgetnie kellett volna az anyjával. A lehető legtávolabb ült a családjától,
s végül Ana sem kapta meg a lehetőséget, hogy a bátyja mellé üljön, ugyanis
előre megtervezett ülésrend volt most is, mint minden évben. Így Gareth Joe és
Anetta között kapott helyet. Az ebéd órákká nyújtotta a délutánt, és Ana
szemlátomást alig tudott megülni a fenekén, várta az ajándékosztást, várta,
hogy végre közelebb kerülhessen a testvéréhez. Erre viszont még órákig nem
kerülhetett sor, ugyanis az ajándékok osztogatása közben meg is feledkezve tervéről,
bontogatta a sokadik ajándékát, ami megint egy olyan apróságot rejtett, amit
szeretett volna. Mosolyogva tette a kupac mellé a nyakláncot, amit Anetta adott
neki, majd körülnézett a díszes, bordó falú társalgón. A rokonai kisebb
csoportokban nevetgéltek és iszogattak, A régi lemezlejátszóból lágyan szólt
valami karácsonyi zongoramű, és az erkély ajtaja résnyire nyitva volt, hogy ne
árassza el az egész lakást a cigaretta és a szivar émelyítő egyvelege. Sokan
kiléptek a teraszra, hogy ott folytassák önfeledt beszélgetésüket, és Ana
unokatestvérei a kandalló előtt játszottak. Josh tekintetével találta szemben
magát, aki kézzel invitálta őt, de Ana csak megrázta a fejét.
- Anya, hol van apa? - kérdezte hirtelen,
mikor feltűnt neki, hogy az apja eltűnt körükből.
- Nem tudom, kicsim. Talán kiment cigarettázni
- próbálta elterelni a figyelmét a lánynak, miközben ő is körbefürkészte a
társalgót.
- Megkeresem, hátha kijön velem játszani egy
kicsit - pillantott Ana az anyjára, de meg sem várta az engedélyét, már fel is
állt, és elindult az emelet felé. Lassan lépdelt a tömör fa lépcsőn felfelé,
miközben ügyelt arra, hogy lépteit még véletlenül se hallhassa meg senki. Sorra
nyitott be minden szobába, keresve az egyetlen személyt, aki még köszönni sem
volt képes neki. Már majdnem feladta a kutatást, mikor a folyosó végén lévő
félig nyitott ajtón keresztül hangos veszekedést hallott kiszűrődni. Félve
közelítette meg a szobát, s útja során az egyik hangban apját ismerte fel.
Először csak hallgatózott, mert tudni akarta, kivel vitázik, hiszen már
kislányként is szeretett olyan dolgokat megtudni, amihez a felnőttek szerint
még túl kicsi.
- Remélem büszke vagy magadra te fattyú!
Visszaadtad, amit akartál? - az apa hangja eltorzult az italtól, miközben
erősen fújtatott a méregtől.
- Még közel sem végeztem - Ana hátrahőkölt,
mikor a bátyja érdes hangját ismerte fel a másik emberben, és a szája elé kapta
a kezét, ahogy a következő pillanatban éles csattanás ütötte meg a fülét. Ezután
dulakodást hallott, majd az apja kárörvendő nevetése késztette arra, hogy
benyisson. A bátyja a földön feküdt, a homlokán pedig felreped sebből még
mindig lassan szivárgott a vér. Az erőviszonyokat tekintve még mindig Alex volt
erősebb, de most az ő ajka is felrepedt, ami arra engedte Anát következtetni,
hogy Gareth kiállt magáért, nem hagyta, hogy az apja fölényhez jusson, ám ez
mégis megtörtént. A szobában lévő két személy észre sem vette őt, s ő maga is
ösztönből cselekedett, mikor az apja szíjat tartó kezébe csimpaszkodott.
- Apa, hagyd békén őt! - kiabálta Ana
kétségbeesetten, de arra még ő sem számított, hogy a következő pillanatban ő is
egy pofonban fog részesülni, ami a földre taszította apró testét. Sajgó arcát
tapogatva pattant fel, hogy egy dacos pillantást vethessen az apjára.
- Te ebbe ne szólj bele! Menj vissza anyádhoz
- parancsolt rá az apja, de Ana nem mozdult.
- Nem megyek! Ő a bátyám, és te nem bánthatod
- állt Gareth elé Ana, és a védett személy más színben tűnt fel a szemeiben.
Nem félt szembenézni az apjával, akinek a keze a magasba emelkedett, pont az,
ami a szíjat tartotta. Már lendítette volna a lány felé, de ekkor egy kéz
fonódott a csuklója közé, ami hátrarántotta, és a falnak taszította.
- Mit képzelsz magadról, mit teszel ezen a
napon, az ÉN házamban? - csendült fel Joseph hangja ridegen és rendre utasítón,
de a bátyja eltaszította magától, és már látszott, hogy nem számít neki semmi.
Az öccse felé indult, hogy megtorolja, a közbeavatkozást, de Joe nem volt
részeg, könnyedén kevert le egyet a fél fejjel magasabb bátyjának, majd az inge
gallérjánál nyomta megint a falhoz.
- Ide figyelj! Szedd rendbe magad, és ha még
egyszer hozzáérsz a fiúhoz, esküszöm feljelentelek! - nem engedte el Alex-et,
jeges tekintete pedig gyilkosan villant.
- Majd pont te fogod megmondani, mit tehetek a
fiammal igaz? - köpte a szavakat Joe képébe, Ana pedig idegesen kapkodta a
fejét a két felnőtt között.
- Ez az én házam. Az én szabályaim érvényesek,
és a fiúról lemondtál az én javamra. Ő az én fiam attól a perctől, ahogy a
bíróság kimondta, hogy enyém a felügyeleti jog, szóval takarodj a szemem elől,
mielőtt végleg kitagadtatlak a családból - sziszegte Joe, majd eltaszította a
bátyját, és hátat fordított neki, hogy a két testvér felé lépjen. Gareth félig
ülő helyzetben figyelte őket, majd a megsemmisülten távozó apját, Ana pedig
apróra húzta össze magát, mert megrettent Joe eddig soha nem látott arcától.
- Jól vagytok? - kérdezte leguggolva a
lányhoz, akit talpra állított, majd Gareth felé nyújtotta kezét, de nem fogadta
el.
- Gareth veled lehetek egy kicsit? - fordult
felé Ana, de ő csak nézte az apró kislány hatalmas szemeit ridegen, és
megszégyenülten, majd Joe-ra emelte jeges gesztenyeszín szemeit, aztán ismét
Ana remélő arcán pihentette tekintetét. - Segítek lemosni a vért!
- Nem kell a segítséged, hagyj engem békén -
mordult fel Gareth, de arca eltorzult a beszéd okozta fájdalomtól, ugyanis a
szíj a bordáit is érte maró csapásaival.
- De... - biggyesztette le alsó ajkait a
kislány, miközben a bátyja hátát figyelte, amíg el nem tűnt az ajtóban, egyedül
hagyva őt a kételyeivel és a bánatával.(...)
Napjainkban az az apró kislány már huszonnégy éves
felnőtt nővé érett, hasonlóan mogorva és kiismerhetetlen stílussal, amilyennel
a bátyja is rendelkezett. Ennek ellenére Ana úgy érezte, hogy a kapcsolata a
bátyjával mindennek nevezhető volt, csak szorosnak nem. Azóta, ha lehetett, még jobban
megritkultak a találkozások, többnyire Gareth-nek köszönhetően, aki ha tehette,
még jobban kerülte a húgát. A lányt, aki sosem adta fel megenyhíteni a rideg
külsőt, hogy megismerhesse azt a férfit, aki tényleg a bátyja. Csak akkor
juthatott el a férfihoz, ha bejelentés nélkül érkezett, ahogy most is. Reggel
szállt le a gépe a las vegas-i reptéren, de még dél után sem volt képes elmenni
az irodaházba a bátyjához. Érdekes, hogy amennyire akarta ezt a találkozót,
most annyira ijedt meg tőle, ha nem jobban. Az utóbbi alkalommal Gareth hideg
elutasítása kellő indok volt ahhoz, hogy ne akarjon hosszú ideig egy légtérbe
kerülni vele, de ennek már több mind másfél éve, és még haza sem látogatott
azóta, hogy az apjuk meghalt. Így most rajta a sor megint, hogy a sziklaszilárd
falak mögé férkőzzön. Eltökélten lépett be a bátyja irodaházához közeli
hotelba, hogy szobát foglalhasson. Tovább akar maradni, mint legutóbb, mert
feltétlenül beszélnie kellett Gareth-tel. Valamiért úgy érezte, hogy a
problémáján csak ő tudott segíteni. Így a becsekkolás után rögtön felrohant a
szobájába, hogy lefürödhessen. Lassan készülődött, ezzel is húzva az időt,
holott nem volt egy félős nő, mégis inkább nézegette a hotelszoba világos
berendezését, miközben még ki sem választotta a megfelelő ruhát. Végül nagy
nehezen döntött egy sötétkék feszes farmer, egy fekete ujjatlan feszes és
mélyen dekoltált felső mellett. Fülébe hosszú, ezüstösen csillogó fülbevalót
tett, és sminkjét is szolidabbra vette az átlagosnál. Még pár percig nézegette
magát a nagy fürdőszobatükörben, végül felkapott egy magas sarkút, és a
táskáját magához véve kiviharzott az épületből. Nagy sietségében taxit intett
magának, és már nyúlt volna az ajtó kilincse felé, mikor valaki megelőzte.
Vagyis csak akarta, mert Ana sietve tenyerelt az ajtóra, így az ismeretlen
kezéből kicsúszott a kilincs.
- Ez azt
hiszem az én taxim, kiscsillag! - vette fel a számára nem kedvelt rideg
tekintetet Ana, ahogy végignézett a vele egy magas, barna hajú nőn.
- Nekem meg
sietnem kell, mert késésben vagyok - válaszolt vissza határozottan a másik nő,
aki a sportosabb öltözködés híve volt látszólag.
- Az nem az
én problémám - vonta meg a vállát Ana egykedvűen, de még mindig nem engedte,
hogy a másik kinyithassa az ajtót. A taxis csendben figyelte a két nőt,
miközben egy félmosoly jelent meg az arcán.
- Két utast
is el tudok vinni - bökte végül ki a szakállas, kövérkés férfi, mire a két
hölgy arca megenyhült.
- Csak pár
utcára lesz az én fuvarom - jelentette ki Ana elsőként, és kérdőn pillantott az
ismeretlen nőre.
- Én pedig a
Southern kórházba mennék... - nyitotta ki a kocsi ajtaját az ismeretlen nő,
mikor Ana végre elállt az útjából, és be is ült, de nem zárta be az ajtót.
- Akkor
menjünk előbb oda, az enyém különben is ráér - enyhült végül meg Ana, hiszen
így is el tudta odázni a találkozást a bátyjával. Az ablakon túli nyüzsgő utcát
kémlelte szemeivel, és próbálta legyűrni a feszültségét.
- Mellesleg
Ivonne vagyok - törte meg a feszült csendet a másik nő, melyre Ana odakapta a
fejét, és tekintete a felé nyúló kezet térképezte fel.
- Faye, és
nem mindig ilyen rosszkedvű, csak lesz egy komoly találkozóm - rázott végül
kezet a nővel, és egy erőltetett mosoly kúszott ajkaira.
- Én pedig
alig egy éve érkeztem ide - eresztett el egy mosolyt Ivonne, és úgy érezte,
hogy a lány nem a legbeszédesebbek közé tartozik. Mondjuk ő maga sem szokott
taxiban ismerkedni, és igen ritkán közlekedett az utazás eme formájával, de
lekéste a buszt, ami visszavitte volna a külvárosi kórházba. - Orvos vagyok...
- nyögte ki végül, bár nem volt zavarban, és nem is igazán akarta felemlegetni,
csak kiszaladt ajkai között az információ.
- Én pedig
egyetemista - vonta meg a vállát Ana. Aki a testét árulja, hogy több pénze
legyen, ráadásul halaszt egy évet... Eme gondolata nem került napvilágra, mert
elvágta volna az amúgy is haldokló beszélgetés fonalát. Nem érezte szükségét a
beszélgetésnek, hanem most minél inkább túl akart lenni az egész testvéri
találkozón. Így megint az ablakon túli siető emberek hadát kémlelte, ami elég
jelzés volt Ivonne-nak, hogy nem kívánt beszélgetni vele.
Az út
hátralévő része csendben telt el, szinte alig érzékelte a fiatalabb lány, hogy
az orvos kiszállt a kocsiból, majd a taxis cseppet sem szabályosan fordult meg,
hogy visszavigye a belváros forgatagába. Csak néha szólalt meg, mikor a taxis
kérdezett az úti célról, mivel a pontos címet nem volt hajlandó megadni. Szórakozottan
meredt a semmibe, majd látta, ahogy a hétemeletes épület mellett halad el a
kocsi, agya pedig pár másodperces késéssel fogadta be az információt.
- Itt álljon
meg! - csattant fel hirtelen, mire a taxi sofőrje ijedten húzta jobbra a
kormányt a leállósávba. Csak nagy nehezen szerezte vissza az egyensúlyát a
hátsó ülésen, majd kifizette az utazás költségét, sőt még borravalót is
hagyott, amire eltűnt a mogorva kifejezés a taxis arcáról. Anát viszont ez már
nem érdekelte, csak a zebrához sétált, ami hamar átváltott zöldre, és ő lassú
léptekkel közelítette meg a kis irodaházat. Nem tudta, mit is mondhatna, hiszen
céllal jött ide... megint. A múltkor is elutasítást kapott, és azóta eltelt
majdnem két év. Nem arról volt szó, hogy telefonon nem beszéltek, de sosem
tudták összehozni a találkozót, legalábbis az egyik fél mindig ódzkodott attól,
hogy beszélgessenek. Ana mindennél jobban szerette volna, ha a viszonyuk jobbá
válik, de erre sosem került még sor ez idáig. De mit kellett volna tennie még?
Az apjuk meghalt már, aki folyton közéjük állt, Gareth ennek ellenére sem
enyhült. Ráadásul rettegett attól, hogy hiába jött segítséget kérni, most is
elutasítást fog kapni a férfitól, akinek elvileg nem kellett volna ezt tennie.
Gondolatai
annyira elragadták, hogy majdnem elment az épület előtt, de még időben torpant
meg. Belépett a fotocellás ajtón, ahol az őr csak biccentett felé, ami meglepte
őt, de nem zavartatva magát folytatta útját jobbra, ahol a lift hívógombját
nyomkodta idegesen, mire az ajtó végre kinyílt, és ő belépett. A felfelé vezető
úton megigazította a haját és ajkaira egy kis szájfényt vitt fel, majd kinyílt
az ajtó, és ő pedig lassú léptekkel közelítette meg a hosszú folyosó végén lévő
zárt ajtót. Az egybenyitott irodában több szem rá szegeződött, de nem
foglalkozott velük. Határozottan folytatta az útját az ajtó felé, miközben
elhatározta, hogy addig nem megy innen sehová, amíg el nem éri a célját. Nem
akart többé úgy élni, ahogy eddig tette, és ezért kell, hogy Gareth segítsen
neki.
Kopogás nélkül nyitott be a hatalmas irodába, amely
most teljesen másképp festett, mint akkor régen. Balra a bátyja irodarésze volt
kialakítva, egész falas ablakkal, hatalmas íróasztallal, és ahol eddig Daniel
íróasztala volt, most eltűnt, és egy könyvespolc szelte ketté. Emellett egy
zárt kétszárnyú ajtó tüntette el azt a részt teljesen, ami egykor Dan helye
volt. Szemben két ajtó volt szintén zárva, de Ana nagyon jól tudta, hogy mit
rejtenek. Jobb oldalt egy asztal volt kényelmes vajszínű székekkel, és egy
bordó spanyolfal is bekerült azóta, mióta nem járt itt. Míg Joseph nagybácsi a
régebbi kor eleganciája szerint rendezkedett be, addig Gareth a modern
bútorokat részesítette előnyben. A hatalmas helyiség feltérképezése alig tett
ki pár másodpercet, mikor beszéd ütötte meg a fülét. A hang irányába fordult,
és tekintete összetalálkozott Gareth jeges tekintetével. Rajtuk kívül még egy
férfi volt benn, kicsit kopaszodó, ősz bajszú férfi, aki őt méregette
szüntelenül.
- Mr.
Reynolds tudnánk folytatni holnap tízkor? - csendült fel Gareth tárgyilagos
hangja, de Ana érezte a mögötte megfeszülő dühöt. A nagy sietségben
elfelejtette, hogy Gareth-nél kötelező a kopogás, de Anának szándékában sem
állt ezt tenni.
- Rendben,
addig én is átgondolom az ajánlatát - fordult vissza a férfi a bátyja felé, Ana
pedig az egyik legtávolabbi széken foglalt helyet.
-
Kikísérem... - pattant fel Gareth a székből, hogy elinduljon a félig nyitva
hagyott ajtó felé. Bevárta a férfit, majd előreengedte, hogy bezárhassa az
ajtót maga mögött. Ana így nem hallhatta őket tisztán. Még egy ideig nézte a
csukott ajtót, végül felállt, hogy elinduljon a spanyolfal irányába. Mindig is
kíváncsi természete volt, így most sem akart felülkerekedni eme tulajdonságán.
Lassú léptekkel közeledett a fal felé, és amit ott talált, még őt is meglepte.
Mindenre számított, de nem az egyik legnemesebb hangszerre. Szórakozottan húzta
végig mutatóujját a tetején, majd felhajtotta a billentyűket eltakaró fedelet,
és találomra nyomott le egyet közülük, melyre egy mély hangot adott ki a
hangszer. Ekkor lépett be a bátyja, aki bezárta maga mögött az ajtót, és
keresztbefont karokkal nézett rá ugyanolyan ridegen, ahogy mindig is tette.
- Téged nem
tanítottak meg kopogni? - szólalt meg hűvösen, majd megállapodott a tekintete a
húga arcán, mivel a másik még mindig a zongorával volt elfoglalva.
- Egy
zongora? Miért pont ez a hangszer? - válaszolt a kérdésre kérdésekkel egy
hitetlenkedő mosollyal, mintha nem is hallotta volna a bátyja megjegyzését. Még
egy billentyűt megszólaltatott, majd már csak azt látta, hogy Gareth közelebb
lépkedett, majd még épp időben húzta el az ujjait, mert különben rácsattant
volna a fedél, amit a bátyja feszültebben csukott le a kelleténél. - Te
megőrültél? - fakadt ki Ana sértődöttséget színlelve.
- Bökd ki,
hogy mit akarsz, vagy távozz - mordult Anára Gareth, mert idegesítette, a
felesleges mellébeszélés. Tudta, hogy a húga akar valamit, de gondolatolvasó
mégsem volt.
- Jaj, nyugi
már ne legyél ilyen morcos - terelte most már szándékosan a témát Ana, mivel
néha szerette bosszantani a testvérét, főleg ilyenkor.
- Ana, nem
érek rá felesleges bájcsevejekre, amikor dolgozom - jelentette ki Gareth, majd
az asztalához lépett, ahol a cigarettát kereste. Nem készült fel az ilyen
találkozókra, és valami még mindig meggátolja, hogy közelebb engedje magához a
húgát.
- Szóval az
egy szem hugicád felesleges, igaz? - vonta fel szemöldökét Ana keresztbefont
karokkal.
- Ana!
Dolgozom - ült le az asztala mögé Gareth, miközben alig vetett egyetlen
pillantást Anára. A cigaretta előkerült, ő pedig meg is gyújtotta a végét. Csak
ez után nézett fel a húgára kérdőn, és sürgetőn.
- Rendben...
Segítség kellene, fel akartam mondani a munkahelyemen, de a főnököm nem
engedte. Azt mondta, ha megpróbálom, akkor pórul járok - sóhajtott Ana, majd
lehuppant az íróasztallal szembeni székre. Habár zavarta a füst, nem akart
ácsorogni, így vállalta a cigaretta szagát.
- Milyen
főnök az ilyen? Van egy szerződés, van felmondási idő, el kell fogadnia, ha nem
teszi, pereld be - magyarázott Gareth a formaságokról szórakozottan babrálva az
előtte heverő papírokkal, és nem figyelt teljes mértékben a húgára, mert akkor
észrevette volna a szemében megcsillanó őszinte félelmet.
- Gareth...
Nincs semmiféle szerződés - vallotta be Ana, melyre a bátyja végre felhagyott a
papírok rendezgetésével, és rápillantott, de a nő most azt kívánta, bár ne
tette volna. Döbbenet, harag és csalódottság. Három különböző érzelmet fedezett
fel a barna íriszekben, amik rosszabbak voltak a ridegségnél.
- Hogy
micsoda? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, Anabell? - csattant fel Gareth, és
felállt az asztalától, hogy a mögötte lévő nagyobb helyen sétáljon fel, s alá.
- Te csak ne
Anabellezz itt nekem! Nem kioktatásért jöttem, hanem segítségért! Szóval
segítesz, vagy sem? - pillantott fel Ana a folyton mozgó bátyja alakjára.
- Mégis mit
kellene ezek után segítenem? - állt meg a férfi, hogy tekintetét a húgáéba
fúrja.
- Utánam fog
jönni. Félek tőle - motyogta az utolsó mondatot halkabban a nő, hogy a másik ne
hallja.
- Már miért
tenné? Ne mondd, hogy olyan jó munkaerő lennél - fordít hátat Gareth a nőnek,
hogy kinyithassa az ablakot. Túl fülledtnek érezte a benti levegőt, de a kinti
sem volt különb. A nap most sütött a legjobban, szinte égette az emberek bőrét.
Mégis jóleső langyos szellő simogatta arcát, amitől megnyugvást várt. Ana
sokszor érte el nála a zaklatottságot, talán ezért is kerülte őt folyton.
- Mert azt
hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Olyan birtoklási kényszere van, ami megijeszt -
vágott vissza Ana, aki még mindig nem akarta elmondani a legnagyobb titkát,
mely most változott a legnagyobb szégyenévé. Csak figyelte a bátyja hátát, és
próbált belelátni a fejébe. Jelen helyzetében azt is megbánta, hogy idejött,
nem kellett volna, tudhatta volna, hogy megint falakba fog ütközni.
- Mégis mibe
másztál bele? - fordult meg Gareth miután szavai elhagyták ajkait. A hűvös
tekintet visszatért, Ana pedig az arcát kémlelte, melyben már nem látta azt az
ifjút, akit ő védett meg az apja haragjától közel tizenkét évvel ezelőtt.
- Miért vagy
ilyen velem? Testvérek vagyunk, Ray! Te pedig úgy bánsz velem, mint egy
alkalmazottaddal - váltott témát Ana, miközben hagyta, hogy keserűség jelenjen
meg tekintetében. - Miért nem tudsz csak egyszer az életben kérdések nélkül
segíteni nekem? - mondott ki egy újabb kérdést, de még mindig nem állt fel,
csak nézte a férfit, akiben nem ismerte fel a saját bátyját. Csak figyelte a
fáradt vonásokat, a sötét karikákat a szeme alatt, a sápadt bőrt, és a haragtól
vékony vonallá szűkülő ajkakat. Ha nem lett volna ennyire kétségbeesett, észrevette
volna, hogy valami nincs rendben a férfival, de jelen helyzetben a saját
problémája jobban izgatta.
- Én miért
vagyok ilyen? Te jöttél ide az én segítségemet kérni, az én irodámba,
és azt várod, hogy majd egy szavadra ugrok majd? Ana ez nem így működik! Ez az
élet, nőj fel, vállald a felelősséget a tetteidért, nem leszek mindig ott, hogy
segítsek neked! - Gareth belelovalta magát a beszédbe, csak úgy ömlöttek belőle
a haragos szavak. Anának úgy tűnt, mintha a bátyját megrontotta volna a sok
pénz, de nem szólt egy szót sem - Ráadásul elvárnám, ha segítséget kérsz, több
részletet közölj, mint azt, hogy a főnököd birtoklási kényszerben szenved! - fonta
keresztbe két karját mellkasa előtt a férfi, de hamar változtatott a
pozícióján, mivel egy újabb cigarettát vett magához, hogy feszültségén
csökkenteni próbáljon.
- Te vársz
el dolgokat? Hogy meséljek az életemről, mikor te vagy a legnagyobb titkolózó
és hazudozó kettőnk közül? - kelt ki Ana is magából, és olyan hévvel állt fel,
hogy a szék majdnem felborult mögötte.
- Mégis mit
képzelsz? Hogy a sok tetted ellenére én majd szó nélkül segítek igaz? Hogy majd
mindent elnézek, hogy minden rendben lesz közöttünk? Ez nem így lesz, soha nem
lesz - Gareth kevés érvet tudott felsorakoztatni anélkül, hogy ne mondaná el,
miért volt olyan elutasító egész életében a húgával, mert ez mind a mai napig
mélyen kínozta őt. Csak vagdalkozni tudott és támadni, ahogy a vele szemben
álló nő is ezt tette.
- Nem vagyok
egy mintatestvér, de én mindig szerettelek, és bíztam benned! Tudod mennyire
akartam, hogy észrevegyél? Hogy akár egyetlen mosolyod nekem szóljon? Csak
egyszer... - fakadt ki Ana reményvesztetten - Csak egyszer jövök el azért, mert
uram bocsá’ a segítségedet kértem, erre mit kapok? Egy nagy büdös semmit! Megint!
- csóválta meg a fejét a nő, és a sós könnyek kezdték marni a szemét. Sosem
sírt mások előtt, egyedül Gareth volt képes ezt elérni a ridegségével és a
nemtörődömségével.
- Egyszer az
életben meg akartál ismerni engem igazán? Nem csak a hülyeségeiddel traktálni?
Valaha gondoltál arra, hogy milyen okok miatt kerültelek? Nézz egy kicsit
magadba Ana, légy őszinte, és csak akkor várd el ugyanezt - Gareth hangja nem
volt hangosabb, de mégis érezni lehetett a feltörni vágyó érzelmei sokaságát.
Mégsem engedett nekik, hanem immár a harmadik cigarettáját gyújtotta meg.
- Miért
vársz el olyat, amit te sem adsz viszont? - csendült fel Ana hangja pár perc
hallgatás után, mikor sikerült az első döbbenetéből a másikba esnie. A bátyja
teljesen összezavarja őt. Sosem engedte, hogy megismerje, most pedig ezzel jön?
Talán megártott neki a napsütés. Némaság telepedett rájuk, és egy ideig
dacosan néztek egymás tekintetébe, majd végül Gareth szakította meg ezt a
kapcsot, és ült le az asztala mögé ismét.
- Szóval
beavatsz, vagy derítsem ki én? - tért vissza a megszokott ridegségéhez a férfi,
és ismét idegenként pillantott a húgára. A nőre, aki most alsó ajkát harapdálva
figyelte a bátyját, aki alig fél perc alatt képes volt ismét ugyanolyan ridegen
tekinteni rá, mint mikor megérkezett.
- Már
elmondtam mindent, amit tudnod kell! - felelt végül dacosan a nő, melyre Gareth
felállt, és közelebb sétált a húgához.
- Tudod,
hogy kik után megy a főnökük, ha elszöknek tőlük? - állt meg alig harminc
centire Anabelltől. Arca elszántságot tükrözött, és az a semmi jót nem jelentő
gunyorosság társult mellé, amitől a lánynak borsózni kezdett a háta. Érezte,
ahogy a gyűlölet újabb erőre kap bensőjében, és keresztbe fonta a karját
mellkasa előtt, hátha megvédheti magát az elkerülhetetlentől. De ez nem mentette
meg Anát. Nem kérdezett vissza, nem felelt semmit, csak várta, hogy a bátyja
folytassa szavait. Szemöldökei a magasba kúsztak, és érezte, hogy Gareth arcára
lassan kiül a Joe bácsiéhoz hasonlatos üres, ám mégis gúnyos félmosolya, ami
mindig megijesztette őt. - A kurváknak, akik az út szélén árulják a testüket
mindenféle jöttmentnek! - és kimondta. Sokkal rosszabban érintette a lányt,
mint hitte volna. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Keze megemelkedett, és
fájón csattant testvére arcán. Tekintete gyűlöletet sugárzott, és valami
megfejthetetlen fájdalmat. Anának itt volt elég ebből a találkozóból, és nem
akart tovább egy levegőt szívni a bátyjával.
- Nem kell a
segítséged, te szemét! Dögölj meg, gyűlöllek! - vágta a szavakat sértődötten a
bátyja fejéhez, és nem várt többé választ. Felkapta a táskáját, és kiviharzott
az irodából, maga után erősen becsapva az ajtót. Nem akart többé egy szobában
lenni a bátyjával, így magára hagyta őt, és szíve szerint vissza sem nézett
volna soha.
Gareth még percekkel később is az arcát dörzsölte,
ahová a húga a pofont mérte rá. Csípte a kéz eme erőteljes érintése, de nem
gondolta úgy, hogy most utána kellene mennie a húgának. Sőt soha nem érzett
bűntudatot a stílusért, amit megengedett vele szemben. Régen, nagyon régen még
változtatni akart a viszonyukon, de az a bizonyos karácsony végleg elvette a
kedvét tőle. Mégis törődött vele, ha nem is látszólag, akkor is érdeklődött az
anyjánál róla. Tudni akarta mi van vele, ennek ellenére a személyes
találkozókon idegenként kezelte, akárha egy alkalmazottja lenne csupán. Telefonja
szüntelenül rezgett az asztalon, de nem volt hajlandó vele foglalkozni, s még
akkor is dermedten állt az asztala előtt, mikor halk kopogás után az ajtó
nyílt, és a titkárnő feje tűnt fel az ajtóban.
- Mr.
Saintwood - hallotta meg a nevét egy vékonyabb női hangban, melyre végre
kiszakadt a dermedtség és a gondolatai fogságából, hogy a vörös hajú nőre
emelje tekintetét.
- Tessék -
erőltetett ki egyetlen szót ajkai között ridegen.
- Az
édesanyja keresi, megmondjam neki, hogy nem ér rá? - kérdezte a titkárnő, ahogy
végignézett a főnöke arcán.
- Ne!
Kapcsolja be, beszélek vele - sietett a telefonhoz Gareth, majd felnézett a még
mindig az ajtóban ácsorgó nőre - Mire vár még, tapsra?
- Azonnal -
sóhajtott a nő, miután feleszmélt, és már be is zárult mögötte az ajtó. Leült a
kényelmes forgószékbe, és felemelte a kagylót, mikor meghallotta a hangot, hogy
a hívás már az ő telefonján szól.
- Szia.
Miben segíthetek? - kérdezte hűvösen az anyját, habár igyekezett egy kis
kedvességet vinni szavaiba, nem járt túl nagy sikerrel. Anyja kétségbeesett
hangja viszont megijesztette, mégsem látszott rajta. Csak a lelkében érezte. -
Ne aggódj, Ana ma itt járt - próbálta megnyugtatni az anyját, de ő csak beszélt
tovább egy férfiról, aki elment hozzá a húgát keresve. A szavak csak ömlöttek a
nőből, aki életet adott neki, és őbenne a feszültség egyre nőtt. Nem tudott a
hirtelen feltámadó haraggal mit kezdeni, csak összeszorította az állkapcsát, és
figyelt. Csendesen emésztette a szavakat, holott tombolt volna. A keze ügyébe
kerülő ceruzával játszott, ami hirtelen tört ketté ujjai alatt, miközben néha
egy mormogás hagyta el ajkait. - Anya, nyugodj meg! - szólt rá a nőre, kinek
hangja sírástól remegett meg. Nem érezte azt a feltétel nélküli anyai
szeretetet soha, mégis kötelességének érezte, hogy hívásait mindig fogadja. Ő
volt a kapocs Anához, ám most ez az, ami felbosszantotta. Észre sem vette, hogy
a vonal túl felén az anyja megfáradt hangja őt szólongatja. - Utánajárok,
mennem kell! - bontotta a vonalat választ sem várva, majd felpattant ültéből.
Nem szabadott idegeskednie, mégsem volt képes lenyugodni. Haragosan söpörte le
az íróasztal sarkáról az iratokat, amik elolvasásra vártak, ehelyett összekeveredve
hullottak alá. Gareth nem foglalkozott vele, hanem ismét egy méregrúdtól várta
a megnyugvást, amit nem kapott meg. Fel-alá sétált az irodában, míg végül
sikerült gondolatait egy rövid pillanatra összeszednie. Épp eléggé ahhoz, hogy
szinte feltépje az ajtót, és kimenjen a titkárnő pultjához.
- Kerítsd
elő Johnt most azonnal! - csapott a pult tetejére idegesen, melyre az Andrea
névtáblát viselő nő a telefon felé nyúlt, de Gareth behajolt, és rátette a
kezét, meggátolva a telefonálást. - Még nem fejeztem be! Mondd meg neki, hogy húzza
fel az irodámba mocskos seggét, mert ha én keresem meg, rosszabbul jár! -
Gareth szavai könyörtelenek és ridegek voltak, mint mindig, ám most feszültség
vegyült bele. A nő mindig megrettent, ha a főnöke ilyen volt, hiszen ismerte
már a hangulatingadozásait. Pár másodpercet még várt, nem akarta jobban
felbosszantani a férfit, ám mikor az hevesen elfordult tőle, a kagylóért nyúlt.
Gareth választ sem várva indult vissza az irodájába, de még az ajtóból
visszafordult, melyre a nő mozdulata is megállt ott, hogy a füléhez emelte a
telefont. - És mondd meg neki, hogy nincs túl jó kedvem! - csapta be az ajtót
maga mögött a férfi.
A percek lassan múltak, Gareth feszültsége viszont
nagyobb lett. Az információk - amiket az anyjától kapott -, cseppet sem
nyugtatták meg. Viszont tudta, hogy John hamarosan megérkezik majd. Közel hét
éve dolgozik nála, akkor még csak sofőrként alkalmazta őt. Legalábbis
látszólag, viszont ő volt az, aki a biztonságáért felelt a nagyobb
rendezvényeken, megnyitókon, ő volt az, aki a szeme helyett szeme volt. A férfi
sokkal tartozik neki, és ezért mindig hűséges volt a főnökéhez, sosem
kérdőjelezte meg, vagy vonta kétségbe a parancsait. Az évek alatt viszont
amolyan távoli barátságos viszony alakult ki kettejük között, amolyan
kimondatlan szerződés, hogy egyikük sem beszélt a másik piszkos ügyeiről.
Gondolataiból erőteljes kopogás rángatta ki,
majd az ajtó óvatos nyílása, s végül egy majdnem két méter magas férfi lépett
be rajta. Az ajtót bezárta, s csak utána fordult a főnöke felé. A belépő férfi
rövidre nyírt őszülő hajjal rendelkezett, és olyan izomzattal, amik csak az
akciófilmekben fordulhatnak elő. Fekete rövid ujjú felsője alól tetoválás
látszott ki, s másik szabad kezével egy zakót tartott hanyagul a válla fölött átvetve.
- Hivatott,
uram! - csendült fel irreálisan mély hangja, ahogy végigmérte Gareth cseppet
sem nyugodt pillantását.
- Igen.
Feladatom van számodra. Követned kellene valakit, és közben elintézni pár
hívást - kezdett bele Gareth jeges hangon, melyet a másik félnek volt ideje
megszokni. Az egyetlen olyan alkalmazottja volt, aki nem félt, ha felkapta a
vizet. - Tudnom kell mindent a húgomról. Mit csinált az elmúlt egy évben, hol
járt, kiknél, és mit csinált ott!
- Mi
történt? - kérdezett hirtelen John, habár ő nem ismerte a főnöke húgát.
- Ha
kiderítetted, tudni fogod... Itt egy kép - vett elő a zsebéből egy két éves
képet a húgáról. Nem sokat változott azóta, szóval ez nem lesz akadály a
férfinak. - Intézkedj, és ha találkozol egy James nevű férfival, róla is
mindent deríts ki! Még a múlt heti reggelijét is - ráncolta össze a szemöldökét
a vállalat igazgatója, majd kivett egy szál cigit a dobozból, hogy utána a
másik férfi felé nyújtsa. Nem voltak rosszban, elvégre Gareth mentette meg
John-t egy zűrös ügyből, ami miatt sokkal tartozott neki, és ezt előszeretettel
használta ki.
- Mennyi
időm van rá? - kérdezte John, miután elvett egyet a felé nyújtott dobozból, és
meggyújtotta. Mindig is tisztelte a főnökét, és nem azért, mert segített rajta.
Lehet, hogy ő volt a magasabb, de kettejük közül látszott, kinek van nagyobb
hatalma, ki hol is áll azon a bizonyos ranglétrán.
- Pár nap,
egy hét sem. Jegyzetelj, és szólj a kapcsolataidnak, fontos! Ez most családi
ügy - kelt fel a székből immár sokadjára Gareth. Még egy ideig tartotta a
szemkontaktust, majd újfajta gyomorfájdalom vette rá arra, hogy hátat fordítson
a benn lévő férfinak. - Elmehetsz! - jelezte a férfinak, hogy nincs több
mondanivalója, és igyekezett tartani magát, legalább amíg a férfi mögött be nem
zárul az ajtó. Miután ez megtörtént, összegörnyedve ült le, de csupán pár
percig engedett utat a görcsös fájdalomnak, majd felülkerekedve rajta nyúlt a
gyógyszeres dobozért, amiből egyetlen tablettát nyelt le pár korty vízzel. Mély
lélegzetet vett, s tudta, most nem gyengülhet el. Még nem, hiszen az orvos is megmondta,
hogy ez a tünet ilyenkor még nem jelentkezhet. Valami nincs rendben, tudta
nagyon jól, és pont ezért tárcsázta rögtön az orvosa számát...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEgyszerűen el se hiszem, hogy ennyire tehetséges vagy és még sincsenek ott a könyvesboltok polcain, a könyveid. Hihetetlen *-* Imádtam minden egyes szót, minden olyan volt amilyennek lennie kellett. Kellőképpen Anás volt minden amit leírtál szuper :) Csak gratulálni tudok és ezt mindenféle elfogultság nélkül mondhatom ;)
TörlésKedves Barbi!
TörlésKöszönöm szépen a dicséreteidet, nagyon jól esnek a szavaid :D Igyekszem megfelelni, és talán egy nap tényleg ott lesznek a polcokon azok a könyvek :)
Puszi, Lina
Egy újabb darabot ismerhettünk meg Gareth világából, és múltjából. Szerintem kellett ez ahhoz, hogy kicsit jobban megérthessük ezt a kiismerhetetlen férfit. :) Jól sikerült.
VálaszTörlésÉs a kishúg életébe is betekintést nyerhettünk. Hát nem egy tipikus leányzó az biztos, és szerintem még fog meglepetést okozni nekünk.
Még mindig tetszik Gareth magabiztossága, és annak tudata, hogy bármit el tud érni, amit csak akar.
Most már tényleg nagyon várom a második főszereplőt is, és, hogy mi az a titok, amelyet eddig nem hallhattunk az orvos szájából.
Jól sikerült rész volt ismét! :)
Üdv: Szemy