Második

Sziasztok! 

Megérkeztem a második töredékkel, remélem tetszeni fog. Ha így történik, akkor hagyjatok magatok után egy apró nyomot pipa, vagy komment formájában, ha szeretnétek :) Mindemellett köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és kommenteket, és a 11! feliratkozót. Nem gondoltam volna, hogy ennyien érdeklődnek majd a történetem iránt, hálás vagyok. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást nektek :)

Következő rész érkezése: 2014. december 21.

----------------------------------------------

(...)Egyszer régen a Saintwood család valamiféle néma egyezséget kötött arról, hogy a Karácsonyokat mindig Joseph hangulatos, múltidéző kúriájában töltsék. Ez mindig együtt járt azzal, hogy Ana végre láthatta a bátyját, akire felnézett, akihez közelebb akart kerülni. Még az sem zavarta, hogy Gareth körül egy áttörhetetlen fal volt mindig is, ami nem engedte meg neki, hogy megismerhesse őt. Minden évben hitte, hogy az az ünnep más lesz, ahogy most is remélte, közöttük minden megváltozik. Nagyon ragaszkodott a bátyjához egész kicsi kora óta, és soha nem értette, miért kap cserébe elutasítást, és kegyetlen ridegséget. Ő csak egyetlen dolgot akart minden áldott évben, hogy Gareth egyszer végre emberszámba vegye. A szüleit is hiába faggatta, mindig rosszat mondtak róla, vagy kikerülték a válaszadást, de ő sosem adta fel. Millió levelet küldött Gareth-nak, melyre sosem kapott választ, így a Mikulástól kérte a legnagyobb kívánságát.

A tizenkét éves kislány most is izgatottan pattant ki a halványkék Citroenjük hátsó üléséről, és kérdés nélkül indult el a hatalmas kúria felé, mely most karácsonyi díszben várta a családtagokat. Szülei egymásba karolva követték őt lassabb léptekkel. Apja mogorva tekintettel pillantott a feleségére, aki megrázta a fejét.

 - Alex, próbálj meg idén viselkedni! Tudod, hogy Joe nem szereti a balhét, és mennyire fontos neki ez az egész - próbálta nyugtatni a nő a férjét.

 - Persze, mert mindig az a fontos, hogy Joe mit akar, és hogy akarja! Egy képmutató senki - morgott az orra alatt a férj, miközben a nyitva maradt ajtó előtt megtörölte a lábát. Josline megcsóválta a fejét, sosem értette, miért van ennyi gyűlölet a férjében az öccse iránt.

 - Ana kérlek, vedd le a cipődet! - szólt inkább a lánya után a nő, melyre a barna fürtös élénk kislány visszarohant hozzájuk.

 - Anyaaaa - nyújtotta el ezt az egy szót csillogó szemekkel a lány - Ülhetek Gareth mellé az ebédnél?

 - Az hiányozna még, hogy a mellé a semmirekellő... - kezdett szitkozódni Alex, de Josline szúrós tekintete beléfojtotta a további ócsárló szavait.

 - Megbeszéljük - mosolygott Josline, bár semmiképpen sem akarta, hogy az ő egyetlen lánya a mellé üljön, aki oly könnyedén dobta el a családját. Josie sosem ismerte el a hibáit, sosem vallotta be magának, hogy gyáva volt kiállni a férje ellen, aki folyton terrorizálta Gareth-et. Az elején ő is haragudott a csecsemőre, aki keresztülhúzta minden egyes számítását az életben, de valahol szerette is, hiszen a fia volt. Ám amióta Gareth megszökött tőlük, az a maradék anyai szeretete is gyűlöletté alakult át, mégis negédesen közelítette meg egy szem fiát.

 - Szia - motyogta az orra alatt Gareth kelletlenül, és szerencséjére megszólalt az ebédhez hívó csengő, mielőtt beszélgetnie kellett volna az anyjával. A lehető legtávolabb ült a családjától, s végül Ana sem kapta meg a lehetőséget, hogy a bátyja mellé üljön, ugyanis előre megtervezett ülésrend volt most is, mint minden évben. Így Gareth Joe és Anetta között kapott helyet. Az ebéd órákká nyújtotta a délutánt, és Ana szemlátomást alig tudott megülni a fenekén, várta az ajándékosztást, várta, hogy végre közelebb kerülhessen a testvéréhez. Erre viszont még órákig nem kerülhetett sor, ugyanis az ajándékok osztogatása közben meg is feledkezve tervéről, bontogatta a sokadik ajándékát, ami megint egy olyan apróságot rejtett, amit szeretett volna. Mosolyogva tette a kupac mellé a nyakláncot, amit Anetta adott neki, majd körülnézett a díszes, bordó falú társalgón. A rokonai kisebb csoportokban nevetgéltek és iszogattak, A régi lemezlejátszóból lágyan szólt valami karácsonyi zongoramű, és az erkély ajtaja résnyire nyitva volt, hogy ne árassza el az egész lakást a cigaretta és a szivar émelyítő egyvelege. Sokan kiléptek a teraszra, hogy ott folytassák önfeledt beszélgetésüket, és Ana unokatestvérei a kandalló előtt játszottak. Josh tekintetével találta szemben magát, aki kézzel invitálta őt, de Ana csak megrázta a fejét.

 - Anya, hol van apa? - kérdezte hirtelen, mikor feltűnt neki, hogy az apja eltűnt körükből.

 - Nem tudom, kicsim. Talán kiment cigarettázni - próbálta elterelni a figyelmét a lánynak, miközben ő is körbefürkészte a társalgót.

 - Megkeresem, hátha kijön velem játszani egy kicsit - pillantott Ana az anyjára, de meg sem várta az engedélyét, már fel is állt, és elindult az emelet felé. Lassan lépdelt a tömör fa lépcsőn felfelé, miközben ügyelt arra, hogy lépteit még véletlenül se hallhassa meg senki. Sorra nyitott be minden szobába, keresve az egyetlen személyt, aki még köszönni sem volt képes neki. Már majdnem feladta a kutatást, mikor a folyosó végén lévő félig nyitott ajtón keresztül hangos veszekedést hallott kiszűrődni. Félve közelítette meg a szobát, s útja során az egyik hangban apját ismerte fel. Először csak hallgatózott, mert tudni akarta, kivel vitázik, hiszen már kislányként is szeretett olyan dolgokat megtudni, amihez a felnőttek szerint még túl kicsi.

 - Remélem büszke vagy magadra te fattyú! Visszaadtad, amit akartál? - az apa hangja eltorzult az italtól, miközben erősen fújtatott a méregtől.

 - Még közel sem végeztem - Ana hátrahőkölt, mikor a bátyja érdes hangját ismerte fel a másik emberben, és a szája elé kapta a kezét, ahogy a következő pillanatban éles csattanás ütötte meg a fülét. Ezután dulakodást hallott, majd az apja kárörvendő nevetése késztette arra, hogy benyisson. A bátyja a földön feküdt, a homlokán pedig felreped sebből még mindig lassan szivárgott a vér. Az erőviszonyokat tekintve még mindig Alex volt erősebb, de most az ő ajka is felrepedt, ami arra engedte Anát következtetni, hogy Gareth kiállt magáért, nem hagyta, hogy az apja fölényhez jusson, ám ez mégis megtörtént. A szobában lévő két személy észre sem vette őt, s ő maga is ösztönből cselekedett, mikor az apja szíjat tartó kezébe csimpaszkodott.

 - Apa, hagyd békén őt! - kiabálta Ana kétségbeesetten, de arra még ő sem számított, hogy a következő pillanatban ő is egy pofonban fog részesülni, ami a földre taszította apró testét. Sajgó arcát tapogatva pattant fel, hogy egy dacos pillantást vethessen az apjára.

 - Te ebbe ne szólj bele! Menj vissza anyádhoz - parancsolt rá az apja, de Ana nem mozdult.

 - Nem megyek! Ő a bátyám, és te nem bánthatod - állt Gareth elé Ana, és a védett személy más színben tűnt fel a szemeiben. Nem félt szembenézni az apjával, akinek a keze a magasba emelkedett, pont az, ami a szíjat tartotta. Már lendítette volna a lány felé, de ekkor egy kéz fonódott a csuklója közé, ami hátrarántotta, és a falnak taszította.

 - Mit képzelsz magadról, mit teszel ezen a napon, az ÉN házamban? - csendült fel Joseph hangja ridegen és rendre utasítón, de a bátyja eltaszította magától, és már látszott, hogy nem számít neki semmi. Az öccse felé indult, hogy megtorolja, a közbeavatkozást, de Joe nem volt részeg, könnyedén kevert le egyet a fél fejjel magasabb bátyjának, majd az inge gallérjánál nyomta megint a falhoz.

 - Ide figyelj! Szedd rendbe magad, és ha még egyszer hozzáérsz a fiúhoz, esküszöm feljelentelek! - nem engedte el Alex-et, jeges tekintete pedig gyilkosan villant.

 - Majd pont te fogod megmondani, mit tehetek a fiammal igaz? - köpte a szavakat Joe képébe, Ana pedig idegesen kapkodta a fejét a két felnőtt között.

 - Ez az én házam. Az én szabályaim érvényesek, és a fiúról lemondtál az én javamra. Ő az én fiam attól a perctől, ahogy a bíróság kimondta, hogy enyém a felügyeleti jog, szóval takarodj a szemem elől, mielőtt végleg kitagadtatlak a családból - sziszegte Joe, majd eltaszította a bátyját, és hátat fordított neki, hogy a két testvér felé lépjen. Gareth félig ülő helyzetben figyelte őket, majd a megsemmisülten távozó apját, Ana pedig apróra húzta össze magát, mert megrettent Joe eddig soha nem látott arcától.

 - Jól vagytok? - kérdezte leguggolva a lányhoz, akit talpra állított, majd Gareth felé nyújtotta kezét, de nem fogadta el.

 - Gareth veled lehetek egy kicsit? - fordult felé Ana, de ő csak nézte az apró kislány hatalmas szemeit ridegen, és megszégyenülten, majd Joe-ra emelte jeges gesztenyeszín szemeit, aztán ismét Ana remélő arcán pihentette tekintetét. - Segítek lemosni a vért!

 - Nem kell a segítséged, hagyj engem békén - mordult fel Gareth, de arca eltorzult a beszéd okozta fájdalomtól, ugyanis a szíj a bordáit is érte maró csapásaival.

 - De... - biggyesztette le alsó ajkait a kislány, miközben a bátyja hátát figyelte, amíg el nem tűnt az ajtóban, egyedül hagyva őt a kételyeivel és a bánatával.(...)

Napjainkban az az apró kislány már huszonnégy éves felnőtt nővé érett, hasonlóan mogorva és kiismerhetetlen stílussal, amilyennel a bátyja is rendelkezett. Ennek ellenére Ana úgy érezte, hogy a kapcsolata a bátyjával mindennek nevezhető volt, csak szorosnak nem. Azóta, ha lehetett, még jobban megritkultak a találkozások, többnyire Gareth-nek köszönhetően, aki ha tehette, még jobban kerülte a húgát. A lányt, aki sosem adta fel megenyhíteni a rideg külsőt, hogy megismerhesse azt a férfit, aki tényleg a bátyja. Csak akkor juthatott el a férfihoz, ha bejelentés nélkül érkezett, ahogy most is. Reggel szállt le a gépe a las vegas-i reptéren, de még dél után sem volt képes elmenni az irodaházba a bátyjához. Érdekes, hogy amennyire akarta ezt a találkozót, most annyira ijedt meg tőle, ha nem jobban. Az utóbbi alkalommal Gareth hideg elutasítása kellő indok volt ahhoz, hogy ne akarjon hosszú ideig egy légtérbe kerülni vele, de ennek már több mind másfél éve, és még haza sem látogatott azóta, hogy az apjuk meghalt. Így most rajta a sor megint, hogy a sziklaszilárd falak mögé férkőzzön. Eltökélten lépett be a bátyja irodaházához közeli hotelba, hogy szobát foglalhasson. Tovább akar maradni, mint legutóbb, mert feltétlenül beszélnie kellett Gareth-tel. Valamiért úgy érezte, hogy a problémáján csak ő tudott segíteni. Így a becsekkolás után rögtön felrohant a szobájába, hogy lefürödhessen. Lassan készülődött, ezzel is húzva az időt, holott nem volt egy félős nő, mégis inkább nézegette a hotelszoba világos berendezését, miközben még ki sem választotta a megfelelő ruhát. Végül nagy nehezen döntött egy sötétkék feszes farmer, egy fekete ujjatlan feszes és mélyen dekoltált felső mellett. Fülébe hosszú, ezüstösen csillogó fülbevalót tett, és sminkjét is szolidabbra vette az átlagosnál. Még pár percig nézegette magát a nagy fürdőszobatükörben, végül felkapott egy magas sarkút, és a táskáját magához véve kiviharzott az épületből. Nagy sietségében taxit intett magának, és már nyúlt volna az ajtó kilincse felé, mikor valaki megelőzte. Vagyis csak akarta, mert Ana sietve tenyerelt az ajtóra, így az ismeretlen kezéből kicsúszott a kilincs.

 - Ez azt hiszem az én taxim, kiscsillag! - vette fel a számára nem kedvelt rideg tekintetet Ana, ahogy végignézett a vele egy magas, barna hajú nőn.

 - Nekem meg sietnem kell, mert késésben vagyok - válaszolt vissza határozottan a másik nő, aki a sportosabb öltözködés híve volt látszólag.

 - Az nem az én problémám - vonta meg a vállát Ana egykedvűen, de még mindig nem engedte, hogy a másik kinyithassa az ajtót. A taxis csendben figyelte a két nőt, miközben egy félmosoly jelent meg az arcán.

 - Két utast is el tudok vinni - bökte végül ki a szakállas, kövérkés férfi, mire a két hölgy arca megenyhült.

 - Csak pár utcára lesz az én fuvarom - jelentette ki Ana elsőként, és kérdőn pillantott az ismeretlen nőre.

 - Én pedig a Southern kórházba mennék... - nyitotta ki a kocsi ajtaját az ismeretlen nő, mikor Ana végre elállt az útjából, és be is ült, de nem zárta be az ajtót.

 - Akkor menjünk előbb oda, az enyém különben is ráér - enyhült végül meg Ana, hiszen így is el tudta odázni a találkozást a bátyjával. Az ablakon túli nyüzsgő utcát kémlelte szemeivel, és próbálta legyűrni a feszültségét.

 - Mellesleg Ivonne vagyok - törte meg a feszült csendet a másik nő, melyre Ana odakapta a fejét, és tekintete a felé nyúló kezet térképezte fel.

 - Faye, és nem mindig ilyen rosszkedvű, csak lesz egy komoly találkozóm - rázott végül kezet a nővel, és egy erőltetett mosoly kúszott ajkaira.

 - Én pedig alig egy éve érkeztem ide - eresztett el egy mosolyt Ivonne, és úgy érezte, hogy a lány nem a legbeszédesebbek közé tartozik. Mondjuk ő maga sem szokott taxiban ismerkedni, és igen ritkán közlekedett az utazás eme formájával, de lekéste a buszt, ami visszavitte volna a külvárosi kórházba. - Orvos vagyok... - nyögte ki végül, bár nem volt zavarban, és nem is igazán akarta felemlegetni, csak kiszaladt ajkai között az információ.

 - Én pedig egyetemista - vonta meg a vállát Ana. Aki a testét árulja, hogy több pénze legyen, ráadásul halaszt egy évet... Eme gondolata nem került napvilágra, mert elvágta volna az amúgy is haldokló beszélgetés fonalát. Nem érezte szükségét a beszélgetésnek, hanem most minél inkább túl akart lenni az egész testvéri találkozón. Így megint az ablakon túli siető emberek hadát kémlelte, ami elég jelzés volt Ivonne-nak, hogy nem kívánt beszélgetni vele.

 Az út hátralévő része csendben telt el, szinte alig érzékelte a fiatalabb lány, hogy az orvos kiszállt a kocsiból, majd a taxis cseppet sem szabályosan fordult meg, hogy visszavigye a belváros forgatagába. Csak néha szólalt meg, mikor a taxis kérdezett az úti célról, mivel a pontos címet nem volt hajlandó megadni. Szórakozottan meredt a semmibe, majd látta, ahogy a hétemeletes épület mellett halad el a kocsi, agya pedig pár másodperces késéssel fogadta be az információt.

 - Itt álljon meg! - csattant fel hirtelen, mire a taxi sofőrje ijedten húzta jobbra a kormányt a leállósávba. Csak nagy nehezen szerezte vissza az egyensúlyát a hátsó ülésen, majd kifizette az utazás költségét, sőt még borravalót is hagyott, amire eltűnt a mogorva kifejezés a taxis arcáról. Anát viszont ez már nem érdekelte, csak a zebrához sétált, ami hamar átváltott zöldre, és ő lassú léptekkel közelítette meg a kis irodaházat. Nem tudta, mit is mondhatna, hiszen céllal jött ide... megint. A múltkor is elutasítást kapott, és azóta eltelt majdnem két év. Nem arról volt szó, hogy telefonon nem beszéltek, de sosem tudták összehozni a találkozót, legalábbis az egyik fél mindig ódzkodott attól, hogy beszélgessenek. Ana mindennél jobban szerette volna, ha a viszonyuk jobbá válik, de erre sosem került még sor ez idáig. De mit kellett volna tennie még? Az apjuk meghalt már, aki folyton közéjük állt, Gareth ennek ellenére sem enyhült. Ráadásul rettegett attól, hogy hiába jött segítséget kérni, most is elutasítást fog kapni a férfitól, akinek elvileg nem kellett volna ezt tennie.

 Gondolatai annyira elragadták, hogy majdnem elment az épület előtt, de még időben torpant meg. Belépett a fotocellás ajtón, ahol az őr csak biccentett felé, ami meglepte őt, de nem zavartatva magát folytatta útját jobbra, ahol a lift hívógombját nyomkodta idegesen, mire az ajtó végre kinyílt, és ő belépett. A felfelé vezető úton megigazította a haját és ajkaira egy kis szájfényt vitt fel, majd kinyílt az ajtó, és ő pedig lassú léptekkel közelítette meg a hosszú folyosó végén lévő zárt ajtót. Az egybenyitott irodában több szem rá szegeződött, de nem foglalkozott velük. Határozottan folytatta az útját az ajtó felé, miközben elhatározta, hogy addig nem megy innen sehová, amíg el nem éri a célját. Nem akart többé úgy élni, ahogy eddig tette, és ezért kell, hogy Gareth segítsen neki.

Kopogás nélkül nyitott be a hatalmas irodába, amely most teljesen másképp festett, mint akkor régen. Balra a bátyja irodarésze volt kialakítva, egész falas ablakkal, hatalmas íróasztallal, és ahol eddig Daniel íróasztala volt, most eltűnt, és egy könyvespolc szelte ketté. Emellett egy zárt kétszárnyú ajtó tüntette el azt a részt teljesen, ami egykor Dan helye volt. Szemben két ajtó volt szintén zárva, de Ana nagyon jól tudta, hogy mit rejtenek. Jobb oldalt egy asztal volt kényelmes vajszínű székekkel, és egy bordó spanyolfal is bekerült azóta, mióta nem járt itt. Míg Joseph nagybácsi a régebbi kor eleganciája szerint rendezkedett be, addig Gareth a modern bútorokat részesítette előnyben. A hatalmas helyiség feltérképezése alig tett ki pár másodpercet, mikor beszéd ütötte meg a fülét. A hang irányába fordult, és tekintete összetalálkozott Gareth jeges tekintetével. Rajtuk kívül még egy férfi volt benn, kicsit kopaszodó, ősz bajszú férfi, aki őt méregette szüntelenül.

 - Mr. Reynolds tudnánk folytatni holnap tízkor? - csendült fel Gareth tárgyilagos hangja, de Ana érezte a mögötte megfeszülő dühöt. A nagy sietségben elfelejtette, hogy Gareth-nél kötelező a kopogás, de Anának szándékában sem állt ezt tenni.

 - Rendben, addig én is átgondolom az ajánlatát - fordult vissza a férfi a bátyja felé, Ana pedig az egyik legtávolabbi széken foglalt helyet.

 - Kikísérem... - pattant fel Gareth a székből, hogy elinduljon a félig nyitva hagyott ajtó felé. Bevárta a férfit, majd előreengedte, hogy bezárhassa az ajtót maga mögött. Ana így nem hallhatta őket tisztán. Még egy ideig nézte a csukott ajtót, végül felállt, hogy elinduljon a spanyolfal irányába. Mindig is kíváncsi természete volt, így most sem akart felülkerekedni eme tulajdonságán. Lassú léptekkel közeledett a fal felé, és amit ott talált, még őt is meglepte. Mindenre számított, de nem az egyik legnemesebb hangszerre. Szórakozottan húzta végig mutatóujját a tetején, majd felhajtotta a billentyűket eltakaró fedelet, és találomra nyomott le egyet közülük, melyre egy mély hangot adott ki a hangszer. Ekkor lépett be a bátyja, aki bezárta maga mögött az ajtót, és keresztbefont karokkal nézett rá ugyanolyan ridegen, ahogy mindig is tette.

 - Téged nem tanítottak meg kopogni? - szólalt meg hűvösen, majd megállapodott a tekintete a húga arcán, mivel a másik még mindig a zongorával volt elfoglalva.

 - Egy zongora? Miért pont ez a hangszer? - válaszolt a kérdésre kérdésekkel egy hitetlenkedő mosollyal, mintha nem is hallotta volna a bátyja megjegyzését. Még egy billentyűt megszólaltatott, majd már csak azt látta, hogy Gareth közelebb lépkedett, majd még épp időben húzta el az ujjait, mert különben rácsattant volna a fedél, amit a bátyja feszültebben csukott le a kelleténél. - Te megőrültél? - fakadt ki Ana sértődöttséget színlelve.

 - Bökd ki, hogy mit akarsz, vagy távozz - mordult Anára Gareth, mert idegesítette, a felesleges mellébeszélés. Tudta, hogy a húga akar valamit, de gondolatolvasó mégsem volt.

 - Jaj, nyugi már ne legyél ilyen morcos - terelte most már szándékosan a témát Ana, mivel néha szerette bosszantani a testvérét, főleg ilyenkor.

 - Ana, nem érek rá felesleges bájcsevejekre, amikor dolgozom - jelentette ki Gareth, majd az asztalához lépett, ahol a cigarettát kereste. Nem készült fel az ilyen találkozókra, és valami még mindig meggátolja, hogy közelebb engedje magához a húgát.

 - Szóval az egy szem hugicád felesleges, igaz? - vonta fel szemöldökét Ana keresztbefont karokkal.

 - Ana! Dolgozom - ült le az asztala mögé Gareth, miközben alig vetett egyetlen pillantást Anára. A cigaretta előkerült, ő pedig meg is gyújtotta a végét. Csak ez után nézett fel a húgára kérdőn, és sürgetőn.

 - Rendben... Segítség kellene, fel akartam mondani a munkahelyemen, de a főnököm nem engedte. Azt mondta, ha megpróbálom, akkor pórul járok - sóhajtott Ana, majd lehuppant az íróasztallal szembeni székre. Habár zavarta a füst, nem akart ácsorogni, így vállalta a cigaretta szagát.

 - Milyen főnök az ilyen? Van egy szerződés, van felmondási idő, el kell fogadnia, ha nem teszi, pereld be - magyarázott Gareth a formaságokról szórakozottan babrálva az előtte heverő papírokkal, és nem figyelt teljes mértékben a húgára, mert akkor észrevette volna a szemében megcsillanó őszinte félelmet.

 - Gareth... Nincs semmiféle szerződés - vallotta be Ana, melyre a bátyja végre felhagyott a papírok rendezgetésével, és rápillantott, de a nő most azt kívánta, bár ne tette volna. Döbbenet, harag és csalódottság. Három különböző érzelmet fedezett fel a barna íriszekben, amik rosszabbak voltak a ridegségnél.

 - Hogy micsoda? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen, Anabell? - csattant fel Gareth, és felállt az asztalától, hogy a mögötte lévő nagyobb helyen sétáljon fel, s alá.

 - Te csak ne Anabellezz itt nekem! Nem kioktatásért jöttem, hanem segítségért! Szóval segítesz, vagy sem? - pillantott fel Ana a folyton mozgó bátyja alakjára.

 - Mégis mit kellene ezek után segítenem? - állt meg a férfi, hogy tekintetét a húgáéba fúrja.

 - Utánam fog jönni. Félek tőle - motyogta az utolsó mondatot halkabban a nő, hogy a másik ne hallja.

 - Már miért tenné? Ne mondd, hogy olyan jó munkaerő lennél - fordít hátat Gareth a nőnek, hogy kinyithassa az ablakot. Túl fülledtnek érezte a benti levegőt, de a kinti sem volt különb. A nap most sütött a legjobban, szinte égette az emberek bőrét. Mégis jóleső langyos szellő simogatta arcát, amitől megnyugvást várt. Ana sokszor érte el nála a zaklatottságot, talán ezért is kerülte őt folyton.

 - Mert azt hiszi, hogy a tulajdona vagyok. Olyan birtoklási kényszere van, ami megijeszt - vágott vissza Ana, aki még mindig nem akarta elmondani a legnagyobb titkát, mely most változott a legnagyobb szégyenévé. Csak figyelte a bátyja hátát, és próbált belelátni a fejébe. Jelen helyzetében azt is megbánta, hogy idejött, nem kellett volna, tudhatta volna, hogy megint falakba fog ütközni.

 - Mégis mibe másztál bele? - fordult meg Gareth miután szavai elhagyták ajkait. A hűvös tekintet visszatért, Ana pedig az arcát kémlelte, melyben már nem látta azt az ifjút, akit ő védett meg az apja haragjától közel tizenkét évvel ezelőtt.

 - Miért vagy ilyen velem? Testvérek vagyunk, Ray! Te pedig úgy bánsz velem, mint egy alkalmazottaddal - váltott témát Ana, miközben hagyta, hogy keserűség jelenjen meg tekintetében. - Miért nem tudsz csak egyszer az életben kérdések nélkül segíteni nekem? - mondott ki egy újabb kérdést, de még mindig nem állt fel, csak nézte a férfit, akiben nem ismerte fel a saját bátyját. Csak figyelte a fáradt vonásokat, a sötét karikákat a szeme alatt, a sápadt bőrt, és a haragtól vékony vonallá szűkülő ajkakat. Ha nem lett volna ennyire kétségbeesett, észrevette volna, hogy valami nincs rendben a férfival, de jelen helyzetben a saját problémája jobban izgatta.

 - Én miért vagyok ilyen? Te jöttél ide az én segítségemet kérni, az én irodámba, és azt várod, hogy majd egy szavadra ugrok majd? Ana ez nem így működik! Ez az élet, nőj fel, vállald a felelősséget a tetteidért, nem leszek mindig ott, hogy segítsek neked! - Gareth belelovalta magát a beszédbe, csak úgy ömlöttek belőle a haragos szavak. Anának úgy tűnt, mintha a bátyját megrontotta volna a sok pénz, de nem szólt egy szót sem - Ráadásul elvárnám, ha segítséget kérsz, több részletet közölj, mint azt, hogy a főnököd birtoklási kényszerben szenved! - fonta keresztbe két karját mellkasa előtt a férfi, de hamar változtatott a pozícióján, mivel egy újabb cigarettát vett magához, hogy feszültségén csökkenteni próbáljon.

 - Te vársz el dolgokat? Hogy meséljek az életemről, mikor te vagy a legnagyobb titkolózó és hazudozó kettőnk közül? - kelt ki Ana is magából, és olyan hévvel állt fel, hogy a szék majdnem felborult mögötte.

 - Mégis mit képzelsz? Hogy a sok tetted ellenére én majd szó nélkül segítek igaz? Hogy majd mindent elnézek, hogy minden rendben lesz közöttünk? Ez nem így lesz, soha nem lesz - Gareth kevés érvet tudott felsorakoztatni anélkül, hogy ne mondaná el, miért volt olyan elutasító egész életében a húgával, mert ez mind a mai napig mélyen kínozta őt. Csak vagdalkozni tudott és támadni, ahogy a vele szemben álló nő is ezt tette.

 - Nem vagyok egy mintatestvér, de én mindig szerettelek, és bíztam benned! Tudod mennyire akartam, hogy észrevegyél? Hogy akár egyetlen mosolyod nekem szóljon? Csak egyszer... - fakadt ki Ana reményvesztetten - Csak egyszer jövök el azért, mert uram bocsá’ a segítségedet kértem, erre mit kapok? Egy nagy büdös semmit! Megint! - csóválta meg a fejét a nő, és a sós könnyek kezdték marni a szemét. Sosem sírt mások előtt, egyedül Gareth volt képes ezt elérni a ridegségével és a nemtörődömségével.

 - Egyszer az életben meg akartál ismerni engem igazán? Nem csak a hülyeségeiddel traktálni? Valaha gondoltál arra, hogy milyen okok miatt kerültelek? Nézz egy kicsit magadba Ana, légy őszinte, és csak akkor várd el ugyanezt - Gareth hangja nem volt hangosabb, de mégis érezni lehetett a feltörni vágyó érzelmei sokaságát. Mégsem engedett nekik, hanem immár a harmadik cigarettáját gyújtotta meg.

 - Miért vársz el olyat, amit te sem adsz viszont? - csendült fel Ana hangja pár perc hallgatás után, mikor sikerült az első döbbenetéből a másikba esnie. A bátyja teljesen összezavarja őt. Sosem engedte, hogy megismerje, most pedig ezzel jön? Talán megártott neki a napsütés. Némaság telepedett rájuk, és egy ideig dacosan néztek egymás tekintetébe, majd végül Gareth szakította meg ezt a kapcsot, és ült le az asztala mögé ismét.

 - Szóval beavatsz, vagy derítsem ki én? - tért vissza a megszokott ridegségéhez a férfi, és ismét idegenként pillantott a húgára. A nőre, aki most alsó ajkát harapdálva figyelte a bátyját, aki alig fél perc alatt képes volt ismét ugyanolyan ridegen tekinteni rá, mint mikor megérkezett.

 - Már elmondtam mindent, amit tudnod kell! - felelt végül dacosan a nő, melyre Gareth felállt, és közelebb sétált a húgához.

 - Tudod, hogy kik után megy a főnökük, ha elszöknek tőlük? - állt meg alig harminc centire Anabelltől. Arca elszántságot tükrözött, és az a semmi jót nem jelentő gunyorosság társult mellé, amitől a lánynak borsózni kezdett a háta. Érezte, ahogy a gyűlölet újabb erőre kap bensőjében, és keresztbe fonta a karját mellkasa előtt, hátha megvédheti magát az elkerülhetetlentől. De ez nem mentette meg Anát. Nem kérdezett vissza, nem felelt semmit, csak várta, hogy a bátyja folytassa szavait. Szemöldökei a magasba kúsztak, és érezte, hogy Gareth arcára lassan kiül a Joe bácsiéhoz hasonlatos üres, ám mégis gúnyos félmosolya, ami mindig megijesztette őt. - A kurváknak, akik az út szélén árulják a testüket mindenféle jöttmentnek! - és kimondta. Sokkal rosszabban érintette a lányt, mint hitte volna. Nem gondolkodott, csak cselekedett. Keze megemelkedett, és fájón csattant testvére arcán. Tekintete gyűlöletet sugárzott, és valami megfejthetetlen fájdalmat. Anának itt volt elég ebből a találkozóból, és nem akart tovább egy levegőt szívni a bátyjával.

 - Nem kell a segítséged, te szemét! Dögölj meg, gyűlöllek! - vágta a szavakat sértődötten a bátyja fejéhez, és nem várt többé választ. Felkapta a táskáját, és kiviharzott az irodából, maga után erősen becsapva az ajtót. Nem akart többé egy szobában lenni a bátyjával, így magára hagyta őt, és szíve szerint vissza sem nézett volna soha.

Gareth még percekkel később is az arcát dörzsölte, ahová a húga a pofont mérte rá. Csípte a kéz eme erőteljes érintése, de nem gondolta úgy, hogy most utána kellene mennie a húgának. Sőt soha nem érzett bűntudatot a stílusért, amit megengedett vele szemben. Régen, nagyon régen még változtatni akart a viszonyukon, de az a bizonyos karácsony végleg elvette a kedvét tőle. Mégis törődött vele, ha nem is látszólag, akkor is érdeklődött az anyjánál róla. Tudni akarta mi van vele, ennek ellenére a személyes találkozókon idegenként kezelte, akárha egy alkalmazottja lenne csupán. Telefonja szüntelenül rezgett az asztalon, de nem volt hajlandó vele foglalkozni, s még akkor is dermedten állt az asztala előtt, mikor halk kopogás után az ajtó nyílt, és a titkárnő feje tűnt fel az ajtóban.

 - Mr. Saintwood - hallotta meg a nevét egy vékonyabb női hangban, melyre végre kiszakadt a dermedtség és a gondolatai fogságából, hogy a vörös hajú nőre emelje tekintetét.

 - Tessék - erőltetett ki egyetlen szót ajkai között ridegen.

 - Az édesanyja keresi, megmondjam neki, hogy nem ér rá? - kérdezte a titkárnő, ahogy végignézett a főnöke arcán.

 - Ne! Kapcsolja be, beszélek vele - sietett a telefonhoz Gareth, majd felnézett a még mindig az ajtóban ácsorgó nőre - Mire vár még, tapsra?

 - Azonnal - sóhajtott a nő, miután feleszmélt, és már be is zárult mögötte az ajtó. Leült a kényelmes forgószékbe, és felemelte a kagylót, mikor meghallotta a hangot, hogy a hívás már az ő telefonján szól.

 - Szia. Miben segíthetek? - kérdezte hűvösen az anyját, habár igyekezett egy kis kedvességet vinni szavaiba, nem járt túl nagy sikerrel. Anyja kétségbeesett hangja viszont megijesztette, mégsem látszott rajta. Csak a lelkében érezte. - Ne aggódj, Ana ma itt járt - próbálta megnyugtatni az anyját, de ő csak beszélt tovább egy férfiról, aki elment hozzá a húgát keresve. A szavak csak ömlöttek a nőből, aki életet adott neki, és őbenne a feszültség egyre nőtt. Nem tudott a hirtelen feltámadó haraggal mit kezdeni, csak összeszorította az állkapcsát, és figyelt. Csendesen emésztette a szavakat, holott tombolt volna. A keze ügyébe kerülő ceruzával játszott, ami hirtelen tört ketté ujjai alatt, miközben néha egy mormogás hagyta el ajkait. - Anya, nyugodj meg! - szólt rá a nőre, kinek hangja sírástól remegett meg. Nem érezte azt a feltétel nélküli anyai szeretetet soha, mégis kötelességének érezte, hogy hívásait mindig fogadja. Ő volt a kapocs Anához, ám most ez az, ami felbosszantotta. Észre sem vette, hogy a vonal túl felén az anyja megfáradt hangja őt szólongatja. - Utánajárok, mennem kell! - bontotta a vonalat választ sem várva, majd felpattant ültéből. Nem szabadott idegeskednie, mégsem volt képes lenyugodni. Haragosan söpörte le az íróasztal sarkáról az iratokat, amik elolvasásra vártak, ehelyett összekeveredve hullottak alá. Gareth nem foglalkozott vele, hanem ismét egy méregrúdtól várta a megnyugvást, amit nem kapott meg. Fel-alá sétált az irodában, míg végül sikerült gondolatait egy rövid pillanatra összeszednie. Épp eléggé ahhoz, hogy szinte feltépje az ajtót, és kimenjen a titkárnő pultjához.

 - Kerítsd elő Johnt most azonnal! - csapott a pult tetejére idegesen, melyre az Andrea névtáblát viselő nő a telefon felé nyúlt, de Gareth behajolt, és rátette a kezét, meggátolva a telefonálást. - Még nem fejeztem be! Mondd meg neki, hogy húzza fel az irodámba mocskos seggét, mert ha én keresem meg, rosszabbul jár! - Gareth szavai könyörtelenek és ridegek voltak, mint mindig, ám most feszültség vegyült bele. A nő mindig megrettent, ha a főnöke ilyen volt, hiszen ismerte már a hangulatingadozásait. Pár másodpercet még várt, nem akarta jobban felbosszantani a férfit, ám mikor az hevesen elfordult tőle, a kagylóért nyúlt. Gareth választ sem várva indult vissza az irodájába, de még az ajtóból visszafordult, melyre a nő mozdulata is megállt ott, hogy a füléhez emelte a telefont. - És mondd meg neki, hogy nincs túl jó kedvem! - csapta be az ajtót maga mögött a férfi.

A percek lassan múltak, Gareth feszültsége viszont nagyobb lett. Az információk - amiket az anyjától kapott -, cseppet sem nyugtatták meg. Viszont tudta, hogy John hamarosan megérkezik majd. Közel hét éve dolgozik nála, akkor még csak sofőrként alkalmazta őt. Legalábbis látszólag, viszont ő volt az, aki a biztonságáért felelt a nagyobb rendezvényeken, megnyitókon, ő volt az, aki a szeme helyett szeme volt. A férfi sokkal tartozik neki, és ezért mindig hűséges volt a főnökéhez, sosem kérdőjelezte meg, vagy vonta kétségbe a parancsait. Az évek alatt viszont amolyan távoli barátságos viszony alakult ki kettejük között, amolyan kimondatlan szerződés, hogy egyikük sem beszélt a másik piszkos ügyeiről.

 Gondolataiból erőteljes kopogás rángatta ki, majd az ajtó óvatos nyílása, s végül egy majdnem két méter magas férfi lépett be rajta. Az ajtót bezárta, s csak utána fordult a főnöke felé. A belépő férfi rövidre nyírt őszülő hajjal rendelkezett, és olyan izomzattal, amik csak az akciófilmekben fordulhatnak elő. Fekete rövid ujjú felsője alól tetoválás látszott ki, s másik szabad kezével egy zakót tartott hanyagul a válla fölött átvetve.

 - Hivatott, uram! - csendült fel irreálisan mély hangja, ahogy végigmérte Gareth cseppet sem nyugodt pillantását.

 - Igen. Feladatom van számodra. Követned kellene valakit, és közben elintézni pár hívást - kezdett bele Gareth jeges hangon, melyet a másik félnek volt ideje megszokni. Az egyetlen olyan alkalmazottja volt, aki nem félt, ha felkapta a vizet. - Tudnom kell mindent a húgomról. Mit csinált az elmúlt egy évben, hol járt, kiknél, és mit csinált ott!

 - Mi történt? - kérdezett hirtelen John, habár ő nem ismerte a főnöke húgát.

 - Ha kiderítetted, tudni fogod... Itt egy kép - vett elő a zsebéből egy két éves képet a húgáról. Nem sokat változott azóta, szóval ez nem lesz akadály a férfinak. - Intézkedj, és ha találkozol egy James nevű férfival, róla is mindent deríts ki! Még a múlt heti reggelijét is - ráncolta össze a szemöldökét a vállalat igazgatója, majd kivett egy szál cigit a dobozból, hogy utána a másik férfi felé nyújtsa. Nem voltak rosszban, elvégre Gareth mentette meg John-t egy zűrös ügyből, ami miatt sokkal tartozott neki, és ezt előszeretettel használta ki.

 - Mennyi időm van rá? - kérdezte John, miután elvett egyet a felé nyújtott dobozból, és meggyújtotta. Mindig is tisztelte a főnökét, és nem azért, mert segített rajta. Lehet, hogy ő volt a magasabb, de kettejük közül látszott, kinek van nagyobb hatalma, ki hol is áll azon a bizonyos ranglétrán.

 - Pár nap, egy hét sem. Jegyzetelj, és szólj a kapcsolataidnak, fontos! Ez most családi ügy - kelt fel a székből immár sokadjára Gareth. Még egy ideig tartotta a szemkontaktust, majd újfajta gyomorfájdalom vette rá arra, hogy hátat fordítson a benn lévő férfinak. - Elmehetsz! - jelezte a férfinak, hogy nincs több mondanivalója, és igyekezett tartani magát, legalább amíg a férfi mögött be nem zárul az ajtó. Miután ez megtörtént, összegörnyedve ült le, de csupán pár percig engedett utat a görcsös fájdalomnak, majd felülkerekedve rajta nyúlt a gyógyszeres dobozért, amiből egyetlen tablettát nyelt le pár korty vízzel. Mély lélegzetet vett, s tudta, most nem gyengülhet el. Még nem, hiszen az orvos is megmondta, hogy ez a tünet ilyenkor még nem jelentkezhet. Valami nincs rendben, tudta nagyon jól, és pont ezért tárcsázta rögtön az orvosa számát...