Hetedik

Ivonne - miután a főnöke haza küldte -, úgy tett, ahogy a férfi kérte. Nem ment a kórház közelébe, és ennek meg is lett az eredménye. Még aznap találkozott egy barátnőjével, akit sikeresen felébresztett, de ennek ellenére találkoztak, és egy üveg bor mellett megbeszélhetett vele mindent. Az elmúlt napok eseményei beleivódtak elméjébe, és még a kibeszélés sem segített. Nem tudta kiverni a fejéből a férfit, aki oly makacsul ellenezte a beavatkozásokat, végül ő maga könyörgött, hogy élhessen. Annyi mindent látott akkor azokban a szemekben, hogy nem tudott szabadulni attól a sok érzéstől, amit akkor látott. Mintha szavak nélkül megértette volna a férfit, mintha megérintették volna egymás lelkét abban a percben, amikor megérinthette a férfi borostás arcát.

  Az elmúlt két napban szinte csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet vele, rendesen ellátták-e, amíg nem mehetett be. Aggódott, és egyben várta is azt, hogy újra lássa. Egyik betegével kapcsolatban sem érzett még ilyet, és nem tudta hová tenni. Azt hitte, soha nem lehet többé ilyen kellemes érzésben része. Nem szerelem volt, tudta jól, és azt is, hogy ez akár egy nap még az lehet. Emellett félt, hiszen nem tudhatta biztosan, hogy amit hasonlónak vélt felfedezni önmagában és a férfiban, az valójában is úgy volt, vagy csak az elméje szórakozott vele? Megeshetett vele, hogy csak az elméje űzött kegyetlen tréfát, és mikor majd pár óra múlva végre beér a kórházba, akkor majd minden úgy lesz, ahogy akkor volt, mikor bemutatkoztak egymásnak. Hogy ugyanannyira nem fogja érdekelni a férfit, mint előtte. Mégis fél órája állt a tükör előtt, holott eddig sosem érdekelte, ha nem volt rajta semmilyen smink. Most viszont halványan tett fel magára egy kis szempillaspirált, és egy kis pirosítót. Nem vitte túlzásba, mégis úgy érezte, mintha egy maszkot vett volna fel, hogy elrejtse a férfi elől valódi arcát. Végül pár perc múlva megelégelte, hogy tiniként viselkedve igazgatta kibontott haját, és felkapta a táskáját, hogy elinduljon a munkahelyére. Alig fél órányira lakott a kórháztól, így most majdnem az egész utat gyalog tette meg. Szerette a kora reggeli időt, olyankor még nem volt az a nagy fülledtség, ami ilyenkor nyáron jellemezte a várost. Észre sem vette, hogy ajkain egy halovány és levakarhatatlan mosoly ült, csak akkor, mikor beérve többen utána fordultak. Most nem a szokásos sötét öltözet volt rajta, hanem egy halványrózsaszín V-nyakú ujjatlan felső, és egy térd felett véget érő farmer rövidnadrág. Nem volt mersze szoknyát felvenni, sosem tartotta magát elég csinosnak hozzá, pedig minden adottsága meg volt egy rövidebb ruhadarabhoz.

 Először a Gareth kórtermét célozta meg, pedig az távolabb volt, mint a pihenő, ahol át szokott öltözni. De valahogy a lábai nem akarták oda vinni, hanem sokkal inkább az intenzív felé. Meg akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben van a betegével, de nem csak ennyi volt, ő tudta nagyon jól. Nem volt képes elrejteni izgatottságát, de félúton megállt a büfénél hogy vegyen magának egy kávét. Kicsit időhúzás is volt, és megszokás is, ráadásul a lift tele volt, nem akart tömegben lenni, így volt elég ürügye, hogy picit húzza az időt. A műszakja még egy óra múlva kezdődik csak, mindig előbb ért be, hogy legyen ideje mindent elintézni, ám most csak egyetlen dolgot akart. Így alig tíz perc múlva már az üvegajtó előtt állt, hogy onnan figyelje a még békésen alvó férfit. Észre sem vette, hogy megállt mellette a kollégája, és ugyanúgy nézte a férfit, ahogy ő. Csak percekkel később fordult a fekete göndör fürtökkel rendelkező, vele egy magas nő felé.

 - Hogy van? - kérdezett egyből Ivonne, nem foglalkozva semmi mással.

 - Neked is jó reggelt, Ivonne - mosolyodott el a nő, majd éjfekete íriszeivel ismét a férfit nézte.

 - Sajnálom, csak... Engesztelésképpen egy kávé, Lucy? - nyújtotta a vele egykorú nő felé a papír poharat. A másik elfogadta, és egy félmosolyt is küldött felé.

 - Napok óta stabil az állapota. Tegnap délután ébredt fel, miután reggel levettük az altatásról. Fájdalmai voltak, és eléggé nehezen tolerálta Smith-et, meg azt, hogy benn kellett maradnia, de estefelé jött egy rokona, aki meggyőzte. Azóta nem volt nagyobb balhé... - magyarázott a Lucy-nak nevezett nő, miközben kortyolt egyet a frissen kapott kávéból.

 - Ismerem ezt a részét - mosolyodott el Ivonne nagyon is elevenen.

 - Csak nem tetszik neked? - fordult egész testével Ive felé a másik nő egy hamis mosollyal az arcán.

 - Dehogy, csak már én is tapasztaltam a gyerekességét - mosolyodott el ismét önkéntelenül, miközben az alvó férfira pillantott.

 - Ne aggódj, megérteném. Ez a pasi őrült jóképű, ráadásul az az enyhe akcentus, ahogy a szavakat ejti ki - sóhajtott játszott aléltsággal Lucy, miközben a kezével is legyezgette magát. Arcáról levakarhatatlan volt a mosoly.

Hatodik

 - Jó estét. Dr. Deveraoux? - kérdezte Joseph kimért hangon a vele egy magas nő felé nyújtva a kezét. Ivonne fáradt tekintetét a férfiéba fúrta, és egyből feltűnt neki az ismerősség, mintha ezek a szemek néztek volna már rá. Nem is járt messze az igazságtól, és szórakozottan fogadta el a kezet beleegyezése jeléül. - Joseph Saintwood. Odalenn azt mondták, hogy ön Gareth orvosa - csendült fel határozott hangja a férfinak, majd kezét visszadugta öltönyének zsebébe.

 - Jó estét. Igen én volnék - sóhajtott gondterhelten Ivonne. Kimerült volt, és várt még rá ez a beszélgetés, ami után végre hazamehet pihenni pár órát. Neki kellett elmondania a hírt, és gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.

 - Akkor kérem, világosítson fel, hogy van? Látogatható? - kérdezett a férfi, és hangjába kíváncsi sürgetés vegyült. Ivonne a közeli fotelok egyikére mutatott, majd elindult feléjük. Joe követte őt, és rosszat sejtett, és ha egyszer ezt érezte, mindig igaza lett.

 - Mr. Saintwood, beszélnünk kell, de jobban teszi, ha helyet foglal - hagyták el Ivonne ajkait a semmi jót nem sejtető szavak, de Joe mégis engedelmeskedett a kérésnek. Az idegei pattanásig feszültek, ahogy hátradőlt a kényelmesnek aligha mondható szürke fotelban, és Ivonne tekintetét kutatta. Gondolatai zavarttá váltak, arcára viszont nem hagyta kiülni emésztő gondolatait. Add, hogy ne legyen igaz!

 - Kérem, ne legyen kíméletes, csak őszintén beszéljen! - szólította fel Joseph a nőt hűvös hangon, miközben kényelmesen elhelyezkedett. Nem akart állni, miközben éppen rossz hírt közölnek vele, mégsem akart kuporogni az ülőhelyen. Ivonne pedig követve a példát leült a férfival szemben. Már első pillanatban érezte, hogy nem szimpatikus neki Joseph, de nem tulajdonított a hűvös viselkedésnek különösebb szerepet. Orvos volt, de nem pszichológus.

 - Nos, Mr. Saintwood a fiát tegnap este műtöttük meg, mivel a vakbeléhez tartozó féregnyúlvány erősen gyulladt állapotban volt. Az volt a szerencséje, hogy már a műtőasztalon feküdt, és még nem perforált... - sóhajtott egyet Ivonne, ahogy felidézte a műtéti folyamatokat. - Viszont a fia szervezete túlságosan le van gyengülve, így még napokig, vagy akár két hétig is benn kell feküdnie, ha nem tovább - folytatta tovább a nő, és ismét fiaként nevezte Gareth-et. Persze nem tudhatta az igazságot, így csak abból ítélkezett, amit látott. Ezt nem lehetett a szemére vetni, ráadásul Joseph sem helyesbített, hogy ez a tény nem helytálló, így nem foglalkozott vele. 

Ötödik

Dr. Adam Westbrook magas férfi volt, fekete rövidre vágott hajjal, és ugyanilyen szemekkel, melyek felett sűrű szemöldököket ráncolt a nap minden percében. Termetéhez erős testalkat párosult, és egyfajta megfoghatatlan bizalmat sugárzott az emberek felé fehér köpenyében, és mégis kedves tekintetével. Szája sarkában mégis ült egyfajta pimasz vigyor, ami cinkosságot csempészett a negyvenes férfi arcára. Most is sietve szelte át a folyosót, majd lépcsőn rohant fel egy emeletet, és a szőke nővér által adott helyre igyekezett. Már a folyosó végéről meglátta a barna tincseket, és az a cinkos mosoly rögtön kiült ajkaira. Gyorsan közelítette meg a nőt, és finoman érintette meg a tablet fölé görnyedő Ivonne vállát.

 - Hívtál? Miben segíthetek? - kérdezte a férfi rekedt hangján, majd Ivonne tekintetét kutatta.

 - Igen. Van egy betegem, de sehogy sem áll össze a kép - csóválta meg fáradtan a fejét Ivonne.

 - Vizsgáltasd ki - vonta meg a vállát Westbrook, de a másik csak felvonta a szemöldökét, és tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. - Tünetek?

 - A férfinak gyomorrákja van, de még korai stádiumban, viszont a főorvos szerint gyomorgörcsei vannak, rosszullétei, és alig fél órája ébredés után epét hányt... - sorolta fel a tüneteket Ivonne, majd ismét a leleteket tároló tablet felé görnyedt. Sosem fogja megszokni ezeket az új készülékeket, amik nagyrészt felváltották a papír alapú leleteket.

 - Első körben fekélyre gondolnék, de miért hívtál? - pillantott le a férfi a tabletre, majd vissza a nőre.

 - El szeretnék végezni egy teljes körű vizsgálatot - sóhajtott fel Ivonne, majd ő is belenézett az ébenszínű szemekbe.

 - A beteg engedélye nélkül - fejezte be a mondatot Westbrook. Nem ez lenne az első, hogy szívességet tesz a nőnek, elvégre nem egy műszakját vette át tőle az elmúlt időben. - Hogy tervezted? - adta be a derekát a férfi.

 - Ma behozták őt ide, szívrohama volt, kicsit túlhajszolta magát, kapott altatót, amitől még sokáig fog aludni - Ivonne a tabletre hajtotta a tokot, majd kihúzta magát. - Kérlek, szükségem van a segítségedre.

 - Megkapod Ivonne, csak vigyázz a következmények miatt - figyelmeztette a férfi, majd ő is kiegyenesedett, és így legalább negyven centivel volt magasabb a nőnél.

 - Tudod, hogy teszek rá, a betegem élete fontosabb - dugta zsebre kezeit Ivonne, majd elindult Gareth kórterme felé. Tudta, hogy a férfi beleegyezik majd a segítségbe, és egyedül képtelen lett volna megcsinálni. Viszont azt is tudta, hogy a tünetek valamit mondani akartak, és ő ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Valamiért úgy érezte, hogy küzdenie kell a férfi egészségéért, ha már az feladta. Mert ő így látta, hogy az ágyon fekvő, békésen alvó Gareth Saintwoodnak minden fontosabb, mint az egészségi állapota.

 Elgondolkodva figyelte a békésen alvó férfit, a gondterheltség redőit, és a borostás arcot, melyről most eltűnt minden ridegség, ami éber állapotában elcsúfította arcát. Mintha az ágyon fekvő személy teljesen más lenne, mint akivel előző nap beszélgetett a főnöke irodájában. Szeretne a fejébe látni, de valami mindig meghátrálásra késztette. Egy orvos és a betege közt nem lehet semmiféle kapcsolat a kórházon kívül! Ivonne-nak mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ne lásson bele többet abba a barna tekintetbe, mint amennyit a férfi láttatni akart, de nem tehetett arról, hogy azok az íriszek egy rég elhunyt - számára oly kedves - személyre emlékeztették. Ennek ellenére mégis más volt, Gareth egész lénye valamiféle megfoghatatlanságot sugárzott.

 - Ivonne... Meggondoltad magad? - zökkentette ki Dr. Westbrook hangja őt a gondolataiból.

 - Tessék? - kérdezett vissza, a kollégájára emelve tekintetét.

 - Meggondoltad magad? - ismételte el a kérdést a férfi, és kérdő tekintettel várta a választ.

 - Nem, tudod, milyen vagyok - engedett meg magának egy félmosolyt Ivonne, majd indulásra készen állt az ágy egyik végébe, hogy együtt tolják ki az ágyat a szobából. Ilyenkor hajnalban könnyebb volt elvégezni a szükséges vizsgálatokat, ugyanis még nem voltak sokan, és a főorvos sem tartózkodott még benn, hogy felesleges keresztkérdéseket tegyen fel. Mindemellett amikor tilosban járt, eluralta egy különös adrenalin löket, ami olykor emlékeket szabadított fel belőle, néha pedig aggodalommal töltötte el, de sosem hátrált meg. Ám éppen betolták a liftbe Gareth ágyát, mikor Ivonne telefonja őrült rezgésbe kezdett a zsebében.

 - Mennem kell... Meg tudod csinálni egyedül is? - fordult a férfi felé, mikor meglátta, hogy ki csipogott rá.

 - Persze, majd szólok Zane-nek - bólintott beleegyezően Westbrook, majd amikor Ivonne kiszállt volna, még visszafordult az ajtóban.

 - A vérképet is...

 - Tudom a dolgom, Ivonne - intette le a férfi, ő pedig elgondolkodva figyelte, ahogy az ajtó bezárul, majd elindult a földszintre, ahol már várták.

Negyedik

Ivonne alig fél órával a műtét megkezdése után feszülten lépett ki a műtő ajtaján. Gondterhelten támaszkodott a bemosakodó mosdó szélére miközben szorosan lehunyta szemeit. Képtelen volt felfogni, hogy az a férfi, akivel alig egy órája még vidáman cseverészett, aki a műtét utáni terveit ecsetelte, nincs többé. A miérteket kereste, és az okokat. Képtelen volt rájönni, mit vétett, pedig a válasz ott van a szeme előtt. Nagyot sóhajtott, és levette a maszkot, ami az arcát takarta. Az üvegfalon át még látta, ahogy altatóorvos letakarja a férfit. Képtelen volt tovább nézni a látványt, és megrendülten fordított hátat neki.

 - Nem a te hibád, Ivonne - lépett ki egy vele egy magas, sötét bőrű férfi. Kezében gyűrögette a műtős sapkáját.

 - Akkor mégis kié Zane? Ez egy egyszerű rutinműtét lett volna - rázta meg a fejét Ivonne, látszólag nehezen tartja magát. Idegesebbé vált, és képtelen elfogadni, hogy hiába küzdött negyed órán keresztül azért, hogy a férfi szíve újra verjen, nem történt semmi.

 - Nem tudhattad, hogy ez történik! Nem hibáztathatod magad minden ilyen esetnél, mert beleroppansz - válaszolt hevesebben a másik fél, de nem volt ideges.

 - Mondja ezt az, akinek még senki nem halt meg a kezei között! Honnan is tudhatnád te milyen érzés ez? - csattant fel Ivonne idegesen. Tekintete csalódott volt, mintha önmagában is megrendült volna a hite. Bele sem gondolt szavai súlyába, csak amikor meglátta Zane döbbent  arcát. - Sajnálom... Nem úgy gondoltam, én... - tűrte el a füle mögé idegesen a tincset.

 - Tényleg nem tudom, milyen érzés - csóválta meg a fejét a másik férfi, majd Ivonne vállára tette a kezét. - Menj haza, igyál meg egy teát, és pihenj - szorította meg a nő vállát biztatóan.

 - Nem mehetek haza, képtelen lennék otthon ülni. Maradok, így is kevesen vagyunk - felelte elszántan Ivonne.

 - Akkor csak pihenj le odalenn - utalt a pihenőszobára Zane, ami a földszinten volt.

 - Nem hiszem, hogy tudnék pihenni - ellenkezett Ivonne majd elhúzódott a biztató érintés alól. Nem akarta, hogy pátyolgassák. Meg tudott birkózni a saját lelkével, csak ez most túl nehéz lesz. Ez volt az első olyan eset, ami felett értetlenül állt, és tehetetlennek érezte magát. Így még egyszer visszanézett az üvegen túli letakart műtőasztalra, majd köszönés nélkül hagyta ott a kollégáját. Szüksége volt az egyedüllétre. Még közölnie kellett a férfi feleségével, hogy nem élte túl a beavatkozást, hogy történt valami, amire csak a boncolás után kaphatják meg a választ. Talán tényleg az ő hibája volt, talán nem. De ha nem ő volt a vétkes, akkor sem lesz nyugodtabb, a tudat ott marad, és nem tudja kitörölni az emlékei közül. Az ilyen esetek megrendítik egy orvos önmagába vetett hitét, ahogy Ivonne is csalódott. De nem adhatja fel. Mégis egyetlen apró pillanatra azt hitte, jobb lenne e nélkül a hatalmas felelősség nélkül. Aztán rájött, hogy képtelen lenne mást csinálni, hiszen az, hogy sok embernek segíthetett eddig is, nagyobb erőt ad. Mégis az, hogy valaki az ő kezei alatt halt meg, fájó késdöfésként érte őt.

 A hűvös levegő csípte az arcát, ahogy kilépett a kórház apró parkjába. Itt-ott díszlámpák adtak némi könnyebbséget a tájékozódáshoz, de Ivonne az első padra leült, és hogy ne kelljen szembesülnie a rá váró nehéz feladattal, próbálta elterelni a gondolatait. Nem akarta, hogy kínzó agyszüleményei tovább rombolják a magabiztosságát, de mégsem volt képes csak a park szépségében gyönyörködni. Lelki szemei előtt egy barna szempár nézett rá, mely egyszerre volt segélykérő és elutasító. Melyben a remény apró foszlányát látta, mintha egy rég nem látott tekintet más testbe költözött volna. Nem tagadhatta, hogy a férfi belopózott elméjébe, és nem volt hajlandó onnan távozni. Amióta összetalálkozott a tekintetük, megrendült a hite abban, hogy az élete úgy teljes, ahogy volt. Az a férfi maga volt a kísértés, mégis annyira elutasító volt. A stílusa annyira fellengzős, és egoista. Látszik, hogy gazdag lehet, hiszen bárhol felismerte volna a gazdagok sajátos arroganciáját. Ez alól egyikük sem volt kivétel, és pont ezért verte ki a fejéből azt, hogy elfogadná egy ilyen férfi közeledését. Többé nem tehetett ilyet. Nem mintha úgy érezte volna, hogy a másik akart volna tőle valamit, hiszen a telefonja volt a legnagyobb „szerelme”. Ráadásul a betege is volt, így egyértelmű, hogy sosem lesz köztük semmi. Nem akarná, még egyszer nem kerülne a gazdagok közé. Épp elég volt neki az a megaláztatás, amit akkor végig kellett élnie, Ben mellett, még egyszer nem tudná megtenni. S ezzel beszélte le magát arról, hogy meg akarja ismerni a férfit. Ráadásul Ivonne régimódi lány volt, sosem kezdeményezett volna, és nem most fogja elkezdeni.

Gondolataiból önfeledt beszélgetés zökkentette ki, és az órájára nézve rájött, hogy lassan fél órája ücsörög egy helyben, annyira elkalandozott elmélkedéseinek hullámvasútján. Komoly feladat várt még rá, amit nem halogathatott tovább. Beszélnie kellett a halott férfi feleségével. Mielőtt mástól tudja meg, el kellett mondania neki, elvégre ő volt a műtét vezetője, neki kellett elvégezni eme folyamat legnehezebb részét...

Harmadik

Napok teltek ez az ominózus vita óta, mely felzaklatta a két testvért. Nem beszéltek egymással, és Gareth továbbra is figyeltette Anát. Ismerte John képességeit, és tudta, hogy pár napon belül meg lesznek a várt információk. Ehhez a férfinak el kellett utaznia, mivel az ottani kapcsolata nem akart telefonon keresztül beszélni, és Gareth még ebbe is belement, mert mindent tudni akart. Nem volt elég neki a gyanakvás, és a megérzése, ő tudni akarta a titkokat. Gusztustalan módszert választott, de nem volt más választása, a húga nem hagyott más lehetőséget. Legalábbis ő ezt hitte, pedig a lehetőségek tárháza volt a szeme előtt, de ő nem volt hajlandó őket észrevenni, csak ment a saját feje után, ahogy szinte minden családtag tette egész életében. Még az orvosáról is megfeledkezett, mivel a fájdalomcsillapító gyógyszerek hamar kifejtették hatásukat, de a mai látogatást nem halaszthatta el. Most is a kórház folyosóján sétál fel, s alá az orvosa rendelője előtt. A szokásos öltönye helyett most egy kopott farmert és kék hosszú ujjú pólót viselt, kezében pedig hatalmas érintőképernyős telefon fölé hajolva ráncolta a szemöldökét. Most rengeteg negatív érzelem suhant át a gondterhelt homlokán, de mivel egymaga volt a folyosón, ez cseppet sem zavarta. Néha felpillantott a képernyőről, és csak ekkor láthatta a folyosó végén lévő ablakon túli alkony egy darabkáját. Nem tetszett neki, hogy lassan egy kerek órája várakozott, és legszívesebben rárontott volna az orvosára, ha nem tudná, hogy éppen a műtőben van.Még egy megnyitóra volt hivatalos este, amiről nem szívesen késett volna el. 

 Percekkel később viszont végre megláthatta a folyosó másik végén az orvost, akinek köpenye csak lebegett utána a nagy sietségben. Gareth megkönnyebbült egy pillanatra, majd egy határozott fél mosollyal nyújtott kezet az orvosnak, hogy köszönthessék egymást.

 - Üdvözlöm, hogy van ma? - kérdezte az orvos azzal a sok jót nem sejtető kedvességével.

 - Soha jobban - hazudta Gareth, és feszültebb lett, mint eddig volt. Az orvos kedvessége túl sok volt neki, és tudta, hogy nem lesz minden rendben. Érezte az ereiben a változások előszelét.

 - Menjünk be, ott kényelmesebb - invitálta az orvos a rendelőbe és már nyitotta is az ajtót, hogy előre engedje a másik férfit. Ez után becsukta az ajtót, majd az íróasztala mögé lépett, ahol már ott volt Gareth mappája a leleteivel. Egyelőre nem kívánta kinyitni, és elővenni az újabb leleteket, mert volt fontosabb megbeszélnivalója a férfival.

 - Ne kíméljen, avasson be, mi a rossz hír - ült le Gareth is az egyik székbe majd keresztbe fonta a karját mellkasa előtt.

 - Több rossz hírem is van, Mr. Saintwood - sóhajtott az orvos, miközben egy pillanatra lesiklott a tekintete a sárga mappára, majd vissza az őt fürkésző barna íriszekbe. - Az egyik az, hogy nem én fogom műteni, hanem az egyik kollégám. Ne aggódjon, a legjobb kezekben lesz - mondta az orvos, és látta Gareth arcán a változásokat.

 - Nem! Szó sem lehet róla! - pattant fel a székből a fiatalabb férfi, miközben bal kezét a homlokához szorította. Milliónyi gondolat ötlött fel benne, és próbált lenyugodni, de még mindig annyi feszültség volt benne. Más már belepusztult volna a folyton benne tomboló haragba és dühbe, őrajta viszont csak alig egy apró morzsája látszott.

 - Nyugodjon meg, ne idegesítse fel magát! Dr. Deveraoux az egyik legjobb orvosom. A lehető legjobb kezekben lesz - állt fel az orvos is, és kezével gesztikulált. - Szabadságra küldött a kórház igazgatója. Őszerinte sokat dolgozom. De nem tudok mit tenni, a praxisomat mégsem veszthetem el - adott értelmesebb, logikusabb magyarázatot, hogy Gareth is megérthesse az egész miértjét. Meglepetten fordult az orvos felé, és próbálja a nyugodtság álcáját felölteni.

 - Ne idegesítsem fel magam? Holmi kezdőre bíz, és legyek nyugodt? - csattant fel Gareth, és sosem érdekelte, hogy a vele szemben álló férfi a főorvosa a kórháznak. Tudta jól, hogy más nem merne vele így beszélni, hiszen mégiscsak az egyik legjobb orvos az államban.

 - Dr. Deveraoux nem kezdő. Nem olyan rég még vezető rezidensként az egyik legjobb eredménnyel tette le az utolsó vizsgáit. A saját életemet rábíznám, Mr. Saintwood - sóhajtott egyet a főorvos, ahogy végignézett Gareth hitetlenkedő arcán.

 - Nem rég tette le a vizsgáit, és ön szerint az nem kezdő? - kérdezett vissza Gareth, miközben nagy nehezen a férfi kék szemeibe nézett.

 - Nézze, tudom, hogy nem szeretne orvost váltani, de szüksége van a műtétre, én pedig még hetekig nem térek vissza. Nem avathatom be a részletekbe, csak bízzon bennem, arra kérem! - Dr. O’Connell még mindig nyugodtan beszélt, nem akarta, hogy a betege idegesebb legyen, hiszen nagy valószínűséggel ez is közrejátszhatott az állapotában.

 - Rendben - egyezett bele végül Gareth, és mintha ez lett volna az égi jel, mert hirtelen kopogás törte meg a kettejük beszédét, majd nyílt az ajtó, és belépett rajta Dr. Deveraoux. Gareth szándékosan nem fordult az ajtón belépő nő felé, mintha ezzel is elutasította volna a lehetőségét annak, hogy új orvosa legyen.

 - Hívatott, Dr. O’Connell! - csendült fel egy dallamosan lágy női hang, melyre végre Gareth képes volt megmutatni az arcát is a nőnek. Felkeltette figyelmét a hang, mely már maga volt a csábítás. Aztán szembetalálkozott egy, nála tíz centivel alacsonyabb nővel, kinek gesztenye barna haja copfba volt fogva, s  jég kék szeme oly átható volt, mint a víztükör. Végignézett a nő alakján is, hiszen férfiból volt, s a bő fehér köpeny, és az egy számmal nagyobb kék műtősruha is sejtetni vélte a sportos és női vonásokat. Gareth férfi volt, aki sosem vetette meg a szebbik nemet, és sokszor élt a saját vonzerejével is. Ám ahogy tekintete összetalálkozott azokkal az átható kék szemekkel, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, miért van itt. 

Második

Sziasztok! 

Megérkeztem a második töredékkel, remélem tetszeni fog. Ha így történik, akkor hagyjatok magatok után egy apró nyomot pipa, vagy komment formájában, ha szeretnétek :) Mindemellett köszönöm szépen az előző részhez érkezett pipákat, és kommenteket, és a 11! feliratkozót. Nem gondoltam volna, hogy ennyien érdeklődnek majd a történetem iránt, hálás vagyok. Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást nektek :)

Következő rész érkezése: 2014. december 21.

----------------------------------------------

(...)Egyszer régen a Saintwood család valamiféle néma egyezséget kötött arról, hogy a Karácsonyokat mindig Joseph hangulatos, múltidéző kúriájában töltsék. Ez mindig együtt járt azzal, hogy Ana végre láthatta a bátyját, akire felnézett, akihez közelebb akart kerülni. Még az sem zavarta, hogy Gareth körül egy áttörhetetlen fal volt mindig is, ami nem engedte meg neki, hogy megismerhesse őt. Minden évben hitte, hogy az az ünnep más lesz, ahogy most is remélte, közöttük minden megváltozik. Nagyon ragaszkodott a bátyjához egész kicsi kora óta, és soha nem értette, miért kap cserébe elutasítást, és kegyetlen ridegséget. Ő csak egyetlen dolgot akart minden áldott évben, hogy Gareth egyszer végre emberszámba vegye. A szüleit is hiába faggatta, mindig rosszat mondtak róla, vagy kikerülték a válaszadást, de ő sosem adta fel. Millió levelet küldött Gareth-nak, melyre sosem kapott választ, így a Mikulástól kérte a legnagyobb kívánságát.

A tizenkét éves kislány most is izgatottan pattant ki a halványkék Citroenjük hátsó üléséről, és kérdés nélkül indult el a hatalmas kúria felé, mely most karácsonyi díszben várta a családtagokat. Szülei egymásba karolva követték őt lassabb léptekkel. Apja mogorva tekintettel pillantott a feleségére, aki megrázta a fejét.

 - Alex, próbálj meg idén viselkedni! Tudod, hogy Joe nem szereti a balhét, és mennyire fontos neki ez az egész - próbálta nyugtatni a nő a férjét.

 - Persze, mert mindig az a fontos, hogy Joe mit akar, és hogy akarja! Egy képmutató senki - morgott az orra alatt a férj, miközben a nyitva maradt ajtó előtt megtörölte a lábát. Josline megcsóválta a fejét, sosem értette, miért van ennyi gyűlölet a férjében az öccse iránt.

 - Ana kérlek, vedd le a cipődet! - szólt inkább a lánya után a nő, melyre a barna fürtös élénk kislány visszarohant hozzájuk.

 - Anyaaaa - nyújtotta el ezt az egy szót csillogó szemekkel a lány - Ülhetek Gareth mellé az ebédnél?

 - Az hiányozna még, hogy a mellé a semmirekellő... - kezdett szitkozódni Alex, de Josline szúrós tekintete beléfojtotta a további ócsárló szavait.

 - Megbeszéljük - mosolygott Josline, bár semmiképpen sem akarta, hogy az ő egyetlen lánya a mellé üljön, aki oly könnyedén dobta el a családját. Josie sosem ismerte el a hibáit, sosem vallotta be magának, hogy gyáva volt kiállni a férje ellen, aki folyton terrorizálta Gareth-et. Az elején ő is haragudott a csecsemőre, aki keresztülhúzta minden egyes számítását az életben, de valahol szerette is, hiszen a fia volt. Ám amióta Gareth megszökött tőlük, az a maradék anyai szeretete is gyűlöletté alakult át, mégis negédesen közelítette meg egy szem fiát.

 - Szia - motyogta az orra alatt Gareth kelletlenül, és szerencséjére megszólalt az ebédhez hívó csengő, mielőtt beszélgetnie kellett volna az anyjával. A lehető legtávolabb ült a családjától, s végül Ana sem kapta meg a lehetőséget, hogy a bátyja mellé üljön, ugyanis előre megtervezett ülésrend volt most is, mint minden évben. Így Gareth Joe és Anetta között kapott helyet. Az ebéd órákká nyújtotta a délutánt, és Ana szemlátomást alig tudott megülni a fenekén, várta az ajándékosztást, várta, hogy végre közelebb kerülhessen a testvéréhez. Erre viszont még órákig nem kerülhetett sor, ugyanis az ajándékok osztogatása közben meg is feledkezve tervéről, bontogatta a sokadik ajándékát, ami megint egy olyan apróságot rejtett, amit szeretett volna. Mosolyogva tette a kupac mellé a nyakláncot, amit Anetta adott neki, majd körülnézett a díszes, bordó falú társalgón. A rokonai kisebb csoportokban nevetgéltek és iszogattak, A régi lemezlejátszóból lágyan szólt valami karácsonyi zongoramű, és az erkély ajtaja résnyire nyitva volt, hogy ne árassza el az egész lakást a cigaretta és a szivar émelyítő egyvelege. Sokan kiléptek a teraszra, hogy ott folytassák önfeledt beszélgetésüket, és Ana unokatestvérei a kandalló előtt játszottak. Josh tekintetével találta szemben magát, aki kézzel invitálta őt, de Ana csak megrázta a fejét.

 - Anya, hol van apa? - kérdezte hirtelen, mikor feltűnt neki, hogy az apja eltűnt körükből.

 - Nem tudom, kicsim. Talán kiment cigarettázni - próbálta elterelni a figyelmét a lánynak, miközben ő is körbefürkészte a társalgót.

 - Megkeresem, hátha kijön velem játszani egy kicsit - pillantott Ana az anyjára, de meg sem várta az engedélyét, már fel is állt, és elindult az emelet felé. Lassan lépdelt a tömör fa lépcsőn felfelé, miközben ügyelt arra, hogy lépteit még véletlenül se hallhassa meg senki. Sorra nyitott be minden szobába, keresve az egyetlen személyt, aki még köszönni sem volt képes neki. Már majdnem feladta a kutatást, mikor a folyosó végén lévő félig nyitott ajtón keresztül hangos veszekedést hallott kiszűrődni. Félve közelítette meg a szobát, s útja során az egyik hangban apját ismerte fel. Először csak hallgatózott, mert tudni akarta, kivel vitázik, hiszen már kislányként is szeretett olyan dolgokat megtudni, amihez a felnőttek szerint még túl kicsi.

 - Remélem büszke vagy magadra te fattyú! Visszaadtad, amit akartál? - az apa hangja eltorzult az italtól, miközben erősen fújtatott a méregtől.

 - Még közel sem végeztem - Ana hátrahőkölt, mikor a bátyja érdes hangját ismerte fel a másik emberben, és a szája elé kapta a kezét, ahogy a következő pillanatban éles csattanás ütötte meg a fülét. Ezután dulakodást hallott, majd az apja kárörvendő nevetése késztette arra, hogy benyisson. A bátyja a földön feküdt, a homlokán pedig felreped sebből még mindig lassan szivárgott a vér. Az erőviszonyokat tekintve még mindig Alex volt erősebb, de most az ő ajka is felrepedt, ami arra engedte Anát következtetni, hogy Gareth kiállt magáért, nem hagyta, hogy az apja fölényhez jusson, ám ez mégis megtörtént. A szobában lévő két személy észre sem vette őt, s ő maga is ösztönből cselekedett, mikor az apja szíjat tartó kezébe csimpaszkodott.

 - Apa, hagyd békén őt! - kiabálta Ana kétségbeesetten, de arra még ő sem számított, hogy a következő pillanatban ő is egy pofonban fog részesülni, ami a földre taszította apró testét. Sajgó arcát tapogatva pattant fel, hogy egy dacos pillantást vethessen az apjára.

 - Te ebbe ne szólj bele! Menj vissza anyádhoz - parancsolt rá az apja, de Ana nem mozdult.

 - Nem megyek! Ő a bátyám, és te nem bánthatod - állt Gareth elé Ana, és a védett személy más színben tűnt fel a szemeiben. Nem félt szembenézni az apjával, akinek a keze a magasba emelkedett, pont az, ami a szíjat tartotta. Már lendítette volna a lány felé, de ekkor egy kéz fonódott a csuklója közé, ami hátrarántotta, és a falnak taszította.

 - Mit képzelsz magadról, mit teszel ezen a napon, az ÉN házamban? - csendült fel Joseph hangja ridegen és rendre utasítón, de a bátyja eltaszította magától, és már látszott, hogy nem számít neki semmi. Az öccse felé indult, hogy megtorolja, a közbeavatkozást, de Joe nem volt részeg, könnyedén kevert le egyet a fél fejjel magasabb bátyjának, majd az inge gallérjánál nyomta megint a falhoz.

 - Ide figyelj! Szedd rendbe magad, és ha még egyszer hozzáérsz a fiúhoz, esküszöm feljelentelek! - nem engedte el Alex-et, jeges tekintete pedig gyilkosan villant.

 - Majd pont te fogod megmondani, mit tehetek a fiammal igaz? - köpte a szavakat Joe képébe, Ana pedig idegesen kapkodta a fejét a két felnőtt között.

 - Ez az én házam. Az én szabályaim érvényesek, és a fiúról lemondtál az én javamra. Ő az én fiam attól a perctől, ahogy a bíróság kimondta, hogy enyém a felügyeleti jog, szóval takarodj a szemem elől, mielőtt végleg kitagadtatlak a családból - sziszegte Joe, majd eltaszította a bátyját, és hátat fordított neki, hogy a két testvér felé lépjen. Gareth félig ülő helyzetben figyelte őket, majd a megsemmisülten távozó apját, Ana pedig apróra húzta össze magát, mert megrettent Joe eddig soha nem látott arcától.

 - Jól vagytok? - kérdezte leguggolva a lányhoz, akit talpra állított, majd Gareth felé nyújtotta kezét, de nem fogadta el.

 - Gareth veled lehetek egy kicsit? - fordult felé Ana, de ő csak nézte az apró kislány hatalmas szemeit ridegen, és megszégyenülten, majd Joe-ra emelte jeges gesztenyeszín szemeit, aztán ismét Ana remélő arcán pihentette tekintetét. - Segítek lemosni a vért!

 - Nem kell a segítséged, hagyj engem békén - mordult fel Gareth, de arca eltorzult a beszéd okozta fájdalomtól, ugyanis a szíj a bordáit is érte maró csapásaival.

 - De... - biggyesztette le alsó ajkait a kislány, miközben a bátyja hátát figyelte, amíg el nem tűnt az ajtóban, egyedül hagyva őt a kételyeivel és a bánatával.(...)

Első díjam

Sziasztok!

Az a megtiszteltetés ért, hogy kaptam egy díjat Szemy-től, A legédesebb méreg című blog írójától, amiért nagyon hálás vagyok, és köszönöm szépen, hogy rám gondolt :) Még alig nyitottam meg a blogot, szóval nekem ez nagy megtiszteltetés :) Köszönöm!

És akkor kezdjük!

Szabályok:

• Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
• Írj magadról 10 dolgot.
• Válaszolj a 10 kérdésre.
• Tegyél fel 10 kérdést.
• Küldd tovább 10 embernek.

10 dolog magamról:

1. Még mindig nem tudom, mi lesz a karácsonyi menü...
2. Ilyenkor semmi nem jut eszembe magamról, pedig máskor órákig tudnék beszélni.
3. Imádok írni, mert kikapcsol.
4. Néha összekeverem a szavakban a betűket, és így értelmetlen szavakat kapok.
5. Sokszor túlgondolok egy jelenetet, és így mást kell kitalálnom, mert nem tudom leírni.
6. Nem vagyok romantikus alkat, nő létemre.
7. Kifordulok a világból, ha valakik előttem nyalják-falják egymást.
8. Egyszer írónő akarok lenni.
9. Még nem vettem senkinek karácsonyi ajándékot(lehet nem is fogok)
10. Pedig most kezdtem belendülni, na mindegy :)

10 válasz 10 kérdésre:

1. Mi kapcsolja ki legjobban az agyad?

A zene az írás, de inkább azt mondom, hogy ritka az ilyen, mert folyton pörög az agyam, szinte lehetetlen kikapcsolni. De ha mégis sikerül, annak a pici fiam az oka :)
 

2. Ha a következő életedben állatnak születnél, mi lennél?

Valamilyen madár lennék. Biztos vagyok benne, mert ők olyan szabadok, és mindig is szerettem volna szárnyakat, amikor kicsi voltam.

 

3. Mennyire hiszel a Sorsban?

Ez egy érdekes kérdés, mert a történetemben pont a sorsszerűségről írok, tehát az alapján igen. Régen nem hittem, de most már egyre jobban hiszem, hogy van egy saját utunk, amit be kell járni, és a Sors segít, ha eltévednénk...

 

4. Mi az a cél, amiért bármit megtennél? (bizonyos határon belül)

 Hogy befusson a könyvem? Ezért bármit megtennék, persze nem szó szerint bármit. A családomért, nekem fontos, hogy boldognak lássam őket.

5. Milyen művészeti ág áll hozzád a legközelebb?

Egyértelműen az írás.

6. Szívesen sportolsz?

Hát nagyon nem. Eleget futok a fiam után, szóval nem marad energiám, sem kedvem.

 

7. Ha választanod kellene, mi az az étel, ami a legnagyobb élvezetet okozza neked?

Ez változó. Hangulattól függ, de van, hogy egy rántott hús, vagy saláta, esetleg sütemény, de volt olyan, hogy egy zacskó chips. Manapság csak a saját készítésű sós sütik, mert undorodom az édestől.

8. Szeretsz idegenekkel ismerkedni?

Ez is hangulatfüggő, de elég társasági lény vagyok, szeretek ismerkedni, nem megbújok a sarokban. 

 

9. Könnyen feladod a küzdelmet, ha nagyobb akadályokba ütközöl?

Látszólag igen, de az csak addig tart, amíg ki nem dolgozom az új stratégiámat. Szóval nem...

 
10. Van olyan karakter (könyv vagy film, esetleg saját mű), akinek a bőrébe szívesen belebújnál?

A saját karakterem egy szerepjátékos oldal szüleménye, szóval nem csak belebújnék, belebújok! :)

 

10 kérdés:

 

1. Megvetted a karácsonyi ajándékokat?

2. Szereted az ünnepeket?

3. Milyen környezetben írsz?

4. Számodra az írás kikapcsolódás csupán, vagy vannak komolyabb terveid(könyvkiadás)? 

5. A családod olvassa, amit írsz?

6. Fanfiction vagy saját kitalált történetet kedveled jobban?

7. Mi ihlette a jelenlegi blogod?

8. Más blogját is szoktad olvasni?

9. Hogy zökkensz vissza az adott fejezetbe, ha valamiért félbehagyod az írását?

10. Neked is nehéz feltenni tíz kérdést?

Akiknek küldöm:

Moments - Vivian Leite

Berger Krónikák - Anna Bajnóczi

Az álarc mögé bújva - L. Andi

A Mostoha - Ranocchia

Vintage Heart Garden - Fanni P.

A béke kulcsai - Bűvös vizeken - Sayaa Badrick

Ünnepi zűrzavar - S. Claire

Árulás - Abigail Morgen

Reményvesztett  - Shannon

Jeges Érintés - Arika Blue