Első

~Harminchat év. Ennyi lenne csupán az élet?~ Csendült fel Gareth fejében a hang, lelkének hangja. Eme kérdés már régen is többször felmerült benne, még apró gyermekként, vagy lázadó kamaszként, ahogy most is, a hétemeletes irodaházának tetején. Mindig is élvezte a kilátást, amit az a hely nyújtott számára. Magas épület volt, mégis eltörpült Las Vegas felhőkarcolói között. Sokszor járt fel ide reggelente - mikor az ég alja még narancssárgás színben úszott -, hogy összeszedje minden gondolatát és erejét a naphoz. Egyfajta rituálé volt, hiszen pontosan egy éve tette ezt, mióta megszakadt egy harminc éven át tartó barátság. Gareth nem érezte hibásnak magát azért, mert eltitkolta életének azon részét, ami a nagybátyjához köti immár tíz éve. Úgy érezte, nem az ő hibája az, hogy Daniel nem tudott megbirkózni a ténnyel, hogy ő maga nem a legtisztességesebbek közé tartozik. Akkor kétségek közt őrlődött, mert egy olyan házasság rabja volt, amit a háta közepére sem kívánt, olyan félelem kaparintotta meg, ami rákényszerítette az őszinteségre. Sosem volt még olyan őszinte senkivel, s azóta sem folyamodott ehhez a tulajdonságához. Megtanulta a leckét, és „megtanította” Danielnek is, aki azóta elhagyta Las Vegas soha nem alvó utcáit.

 - Mr. Saintwood - hallotta meg vezetéknevét felcsendülni egy határozott, ám mégis tisztelettudó női hangban a férfi, mire szórakozottan fordult az őt megzavaró vékony nő felé. Először a fekete körömcipőbe bújtatott lábakat nézte meg, hogy utána a hosszú combokon pihentesse szemeit, amit térd felett véget érő feszes, sötétkék szoknya takart. A szoknyához hasonlatos blúz feszesen simult rá a nem is olyan régen plasztikázott mellekre, és e kettő ruhadarabot egy széles, egyszerű fekete öv választotta el egymástól, ezzel is kihangsúlyozva vékony derekát. Arca hosszúkás és sovány volt, mégis a sok smink alatt még fel lehetett fedezni a természetes szépsége apró maradékát. Barna szemeivel főnöke hasonló barna íriszeit vizsgálta, miközben a füle mögé tűrte étcsokoládé szín haját.

 - Mi olyan fontos, hogy megzavarj kora reggel, Elizabeth? - csendült fel Gareth érdes hangja, jól kiérezhető kanadai akcentussal. Fekete öltönyének zakóját határozottan gombolta össze, majd kisimította a nem létező ráncokat. Mindig is szerette az elegáns megjelenést, most sem volt máshogy.

 - Mr. Warrick megérkezett. Felküldjem ide, vagy lejön Ön? - kérdezte az asszisztens, miután végigmérte a férfit tetőtől talpig, ahogy ő is ugyanezt tette vele. Sokszor elgondolkodott, mit rejthetnek a rideg barna szemek, mi lehet az arrogáns külső mögött, de számára ez olyan megközelíthetetlen volt, mint az, hogy egyszer társtulajdonosa lehet a férfi cégének.

 - Küldd fel őt ide, és hozd fel a papírokat - adta ki az utasítást Gareth, majd elfordult, hogy ezzel jelezze, nincs több mondanivalója. Még hallotta, ahogy a nő cipője sietősen koppant az épület tetején, majd ismét a gondolatai ejthették rabul. Régóta gondolkodott a bővítésen, ám most végre megtalálta a megfelelő személyt Josh Warrick személyében. Elég nehéz volt eljutnia a férfihoz, de a megfelelő mennyiségű kenőpénz csodákra képes. Ő segített neki, mikor az alig három emeletes épület még négy szintet kapott, de azóta eltelt lassan hat év, és a másik férfi karrierje is felfelé ívelt az évek során. Az egyik legjobb lett, és azóta saját építkezési vállalkozást alapított, ami még jobban elültette a bizalom magvait Gareth lelkében. Megbízik a férfi szaktudásában, aki nem a legsilányabb minőséget használta eddig sem, ráadásul a legutóbb is pontosan ügyelt a határidőre is.

Csendes várakozását egy cigaretta kíséretében folytatta, és lomhán szívta mélyre a füstöt, mely egész lényét mérgezte, de képtelen volt lemondani eme szenvedélyéről. A füst lassan szállt a magasba, miközben Gareth körbesétált a tetőn, majd a kijárat vas ajtaja végre hangos nyikordulással jelezte, hogy az építkezési vállalkozó felért. Mr. Warrick határozott megjelenésű ember volt, méz szőke, kicsit hosszabbra hagyott fürtökkel, és olyan szürke szemekkel, mint a gőzmozdony füstje. Öltönyét a szemszínéhez választotta ki, míg ingje sokkal inkább passzolt Elizabeth éj kék szoknyájához. Gareth-tel ellentétben a vállalkozó nem viselt nyakkendőt, és a legfelső gombot is kigombolva hagyta, ezzel jelezvén az elegáns megjelenés mögötti lazaságot és kötetlenséget. Mögötte komoly tekintettel Elizabeth lépkedett kifinomultan, és egy lágy mosolyt küldött a főnöke felé.

 - Mr. Warrick, örülök, hogy időt szánt rám! - közelítette meg Gareth magára erőltetett mosollyal a másik férfit, akinek hangja sokkal mélyebb és érdesebb volt az övénél, mégis egyfajta bársonyosság jellemezte.

 - Önre mindig van időm, Mr. Saintwood - mosolyodott el a férfi, ahogy kezét nyújtja a másik felé. - De szerintem mellőzhetjük a formalitást, hívjon csak Josh-nak - nézett végig Gareth borostás, sápadt arcán.

 - Köszönöm. Ez lenne, és mint tudja, öt emeletet szeretnék. Azt hiszem kinőttük a helyet - sóhajtott egyet Gareth gondterhelten, és arcán egyértelműen látszottak a kimerültség jelei.

 - Utána pedig megint engem hív majd? Miért nem csináljuk nagyban, hm? - vetette fel az ötletet, melyre Gareth meglepetten pillantott fel.

 - Mire gondol?

 - Arra, hogy ne öt elemet legyen. Csináljuk jól, ha már belekezdünk! Akkor az egészet húzzuk fel tizenötig, vagy húszig. Persze ez magán múlik, hogy mennyi pénzt óhajt rászánni, de több emelet, több iroda... - pislogott szemöldökét vonogatva Josh. Mindig értett a szavakhoz, tudta, hogyan kell meggyőzni egy Gareth-hez hasonló üzletembert.

 - Több pénz - mosolyodott el Mr. Saintwood befejezve a másik mondatát.

 - Szóval? Mikor hozhatom a terveket? - tért a lényegre az építész.

 - Amint kész van. De ha csak az asszisztensemet találja itt, neki is odaadhatja. Tudása párját ritkítja - dicsérte az eddig csendben ácsorgó nőt főnöke.

 - Ahogy a szépsége is - mérte végig Josh szórakozottan, melyre a nő csak egy zavart mosolyt küldött a férfi felé. Sosem tudott mit kezdeni az efféle bókokkal, de most különösképpen zavarta.

 - Minden bizonnyal - jegyezte meg Gareth egyetértőn, habár ő maga sosem tartotta szépnek az asszisztensét. Talán ezért nem kezdett ki vele sohasem.

 - Akkor ezeket a papírokat én elvinném - mutatott az Elizabeth kezében lévő papírokra, amit a nő átadott neki - Átolvasom, és telefonálok, amint összeegyeztettem az elképzeléseit az enyémmel!

 - Köszönöm a gyorsaságát - nyújtott kezet Gareth az építésznek egy őszintének ható mosollyal, amit a másik el is fogadott.

 - Nekem most mennem kell, és majd értesítem, viszlát! - köszönt el a férfi, és választ sem várva viharzott el a tetőről. Gareth még egy ideig nézte az asszisztensét, majd végül lassú léptekkel indult el ő is, hogy visszatérhessen az irodája emeletére. Csak ott fordult ismét a nő felé, aki eddig csendesen követte őt.

 - Most el kell mennem a kórházba, de utána visszajövök. Addig írd össze a heti teendőimet, vidd fel a táblagépembe az összes időpontot - jeges tekintettel figyelte a nőt, miközben beszélt, és nem szándékozott kedvesebb lenni. Az nem az ő műfaja. Miközben a választ várta, körbenézett az egybenyitott irodán, aminek a végén a saját irodája ajtaja most is zárva volt. A szürke asztaloknál hirtelen mindenki valami fontosat kezdett begépelni, ahogy megjelent, és szinte sértővé vált a csend, melyet csak a nyomtató tört meg néha, esetleg a telefon csörgése vonta magára a figyelmét.

 - Rendben. Mára egyelőre nincs tárgyalása - felelt a nő, miután visszahajtotta a táblagépre a tokot. Gareth bólintott egyet, hogy megértette, és sietős léptekkel célozta meg a liftet, ahonnan egyenesen a külvárosban lévő Southern Hills kórház felé vette az irányt. Még a múlt héten ment el az orvosához, mivel minden évben rendszeresen szűrésre járt, hogy megelőzze azt, amiben az apja is életét vesztette. Gyűlölte a kórházakat és az ott uralkodó fertőtlenítő szagot. Az orvosoktól pedig egyenesen kirázta a hideg, de kénytelen volt eljárni, mivel a nagybátyjának is ígéretet tett, és az ígéret ugye szép szó. Kedvetlenül parkolta le a kocsiját a kórház mélygarázsában, majd a lifttel a harmadik emeletet célozta meg. A folyosón több fiatal nővér mérte végig nem leplezett elismerő pillantással, ami Gareth számára megszokott volt. Némelyik szerencsés hölgy egy mosolyt is kaphatott, melyre összesúgtak a háta mögött. De a rövid útja véget ért, és határozottan kopog be háromszor az ajtón, melyen a Dr. Frank O’Connell név állt a fém névtáblán. Alig pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és megjelent egy fiatal asszisztens, világosbarna, feszes kontyba fogott hajjal és szemüvege fölött nézett fel Gareth-re.

 - Jó napot! Segíthetek? - kérdezte a nő rekedt hangján, miközben a füle mögé tűrt egy nem létező tincset.

 - Jó napot! Megbeszélt időpontom van Dr. O’Connell-lel - válaszol a férfi feszülten. Nem szeretett várakozni, de a kórház egy olyan hely, ahol van úgy, hogy várni kellett.

 - Egy nevet kérhetek? - csendült fel ismét a nő hangja, miközben egy kis noteszt vett ki a zsebéből.

 - Gareth Saintwood - hallatszott a nő háta mögül egy jól ismert, nyugodt és szigorú hang. - Engedje csak be Betty, és kérem, hagyjon magunkra! - hallatszott léptek zaja az ajtó mögül, majd az ajtó is kitárult, ahol megjelent, egy ősz hajú, fehér köpenyes férfi. Gareth kedvelte az orvost, akihez már hat éve járt vizsgálatokra. Hozzá tartozott, hogy az elején a férfit is gyűlölte, de végül egy kevés hálapénz és az évek segítettek a romlott viszonyukon. Most az ősz hajú férfi rikító kék szeme kedvesen fogadta a férfit, akinek arca ettől feszültebb lett, mint eddig volt. Nem szerette, ha az orvos ennyire bűbájos vele, akkor biztos, hogy valami baj van. Így csak akkor volt hajlandó az irodába lépni, mikor az orvos már a vállára tette a kezét, hogy finom erőszakkal segítsen neki.

Alig háromnegyed óra múlva ismét nyílt Dr. O’Connell rendelőjének ajtaja, és elsőként Gareth lépett ki rajta cseppet sem jókedvűen. Arcán különös keserűség csillant meg, pedig mindig olyan jól elrejtette az érzéseit.

 - Mr. Saintwood, hétfőn várom kontrollra, és megbeszéljük a továbbiakat! - nyújtott kezet a doktor felé, ő pedig csak nehezen fogadta el. Jelen helyzetében gyűlölte az orvost, és talán az egész világot is. Amilyen nyugodtan érkezett a kórházba, olyan hirtelen távozott, szinte kiviharzott az épületből. A mélygarázsban indulás helyett csak nekitámaszkodott a bordó Lexus oldalának, miután a hátsó ülésre dobta a leleteit. Két kezével hasogató halántékát masszírozta, végül egy újabb méregrúd meggyújtása mellett döntött. Csak tíz perccel később volt képes beindítani az autót, és ismét elindulni a cége felé, ám még a garázsból sem hajtott ki, mikor egy üzenet érkezett az embertől, akire apjaként nézett fel egész életében. Egy életben, aminek talán ennyi lenne a vége? Idegesen rázta meg a fejét, majd behúzta a kéziféket, hogy rövid válaszban nyugtassa meg a férfit, hogy azonnal odamegy. A középen lévő visszapillantó tükörbe nézve saját sápadt, majdnem szürkés árnyalatú arcára csak fél pillantást vetve indult el a külvárosi kúria felé, ahol a nagybátyja rendezkedett be, ahol ő is nevelkedett. A hely maga felért egy erődítménnyel magas falkerítésével, és a több őrrel, akik itt-ott kutyával sétáltak a kúria körül. Az egyikük gyanús tekintettel figyelte Gareth kocsiját, végül csak kiállt elé, hogy meggátolja a tovább haladását. Mikor a férfi az ablaka mellé lépett, ő lehúzta a sötétített üveget, és feltolta a napszemüveget a feje tetejére.

 - Elnézést Mr. Saintwood, nem ismertem fel a kocsiját - kerekedett ki a szeme a borostás férfinak, aki erőnlétben és termetben is kettőt kitett volna.

 - Igazán megtanulhatnák már a listát, amikbe a gyakran használt autóim szerepelnek, ahelyett, hogy folyton feltartanak! - mordult fel feszülten Gareth és választ sem várva hagyta ott az őrt. Sosem tett még emiatt ilyen epés megjegyzést, de most a szokottnál is rosszabb hangulatba került, mióta elhagyta az orvosa rendelőjét. A férfi csak a munkáját végezte, ráadásul igen jól, hiszen odafigyelt, hogy mégse mehessen be illetéktelen ember a nagybátyja területére.

 A Lexus motorja hirtelen állt le, és a kulcsa Gareth zsebében landolt, de még nem szállt ki a kocsiból. Magához vette a leleteket, amit a zakója belső zsebébe rejtett, miután félbehajtotta. Csak ekkor nyílt ki az autó ajtaja a ház mögött, és záródott be hatalmas robajjal, hogy a férfi egy gombnyomással lezárhassa azt. Sietős léptekkel közelítette meg a konyhai bejáratát a kúriának, és már itt olyan érzése támadhatott bárkinek, hogy visszautazott az időben. Balra régi barna, ám annál értékesebb konyhabútor fogta közre a hatrózsás tűzhelyet, ahol most is kellemes illatú, húsos étel rotyogott. Középen egy kézzel faragott asztal volt tele az ételek hozzávalóival, de Gareth ezzel most nem akart foglalkozni. Egy pillanatra felsiklott a tekintete a vöröses páccal lekent gerendákra, majd egy sóhaj után egyenesen folytatta az útját az óriási nappali felé, ahol rögtön az első bal oldali ajtón kopogott háromszor. A sötétbarna ajtó mögül kisvártatva szólal csak meg a jól ismert sercegő hang, az a mély bariton, ami oly sokszor invitálta be már ebbe a szobába.

 - Gyere be! - eme két szó hívta be ide Gareth-et, melynek eleget tett, és sietve be is zárta maga mögött az ajtót, miután belépett. Ez a szoba is maga a történelem volt az oroszlánlábas hatalmas íróasztallal, a gesztenyebarna bútorokkal, és kényelmes ülő alkalmatosságokkal. Az ablak most is nyitva volt, hogy beengedje az őszi nap utolsó sugarait. A hatalmas fekete bőrfotel háttal volt a fiatalabb férfinak, és az egész szobát körüllengte a szivar füstjének fanyar illata. - Gyors vagy, mint mindig! - pördült meg a fotellal az eddig arcát eltakaró férfi, hogy felfedje egész lényét a másik előtt. Korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel ülő helyzetéből, miután a szivarja a hatalmas fekete hamutartóban landolt. Fél fejjel volt alacsonyabb Gareth-nél, mégis egész lénye hűvös eleganciát, és valami megfoghatatlanságot sugárzott. Őszülő halántéka közrefogta redőkkel tarkított homlokát, és tekintetében a viszontlátás öröme csillant fel, ahogy meglátta az egyetlen embert, akihez a legszorosabb viszony fűzte. Szorosan vonta magához, hogy megveregethesse unokaöccse vállát, majd ugyanilyen gyorsan ült vissza a foteljába.

 - Rég láttalak, fiam! - mérte végig Gareth-et, és habár érzelmeit nem mutatta, egyből feltűnt neki a szokottnál is sápadtabb arca, és a sötét karikák a szeme alatt. Ennek ellenére úgy érezte, most nem az az első, hogy ennek okára rákérdezzen. - Gondjaim adódtak, de ülj le, tudod, hogy itt mindig otthon vagy!

 - Köszönöm - biccentett Gareth, és felvette Joe-hoz hasonlatos rideg maszkját. Mielőtt leült volna, két pohárral töltött az aranyló tömény alkoholból, s az egyiket a nagybátyja elé tette. Csak ez után helyezte kényelembe magát az egyik pisztácia zöld ülőrésszel ellátott széken.

 - Az informátoraim szerint valaki megint szaglászik utánam. El kell tűnnöm egy időre - sóhajtott egy nagyot az idősebb férfi, miután az ujjait a pohár köré fonta. A még enyhén parázsló szivarjára vetett egy pillantást. Tudta jól, hogy nem kellene szívnia, mivel gyenge a szíve, de... Csesszék meg az orvosok! Folyton ezt hangoztatta. Ez az egy tartotta életben, és a vele szemben ülő fiának tekintett férfi.

 - Tudtommal a rendőrfőkapitány a zsebünkben van, de kiderítem, mit tud. Addig is, tényleg jobb lenne, ha elutaznál - gyújtott meg egy cigarettát Gareth, melyre Joe is a szivarja után kapott. Elméje még jobban zakatolt az információk hallatán. Nem a legjobb alkalom, hogy egyedül maradjon, de nincs mit tenni. Legalább addig, míg utánajár a dolognak. Azt még képes elviselni.

 - Garry! - csendült fel Joe hangja, nem volt hangos, mégis egyből elérte, hogy a másik felvegye a szemkontaktust. Egyenes ember volt, elvárta, ha beszél, a másik rá figyeljen. - Azt akarom, hogy figyelj! Craig-et már értesítettem, hogy te leszel a főnök a távollétemben. Engedelmeskedni fog, ahogy a legutóbb is - az idősebb érzelemmentes hangon beszélt, ahogy mindig is. Gareth pedig csendesen fürkészte az arcvonásokat, amin az idő vasfoga otthagyta súlyos nyomait.

 - Rendben - bólintott Gareth, majd ivott egy kortyot az aranyló nedűből, mely jólesőn égette torkát. Tudta, hogy még vezetni fog, de most erre volt a legnagyobb szüksége, hogy idegei kicsit nyugodtabbá váljanak.

 - Járj nyitott szemmel, és ha minden rendeződik, újra visszaáll a régi kerékvágás - Joe is követte a példát, és egyetlen korty italt engedett le torkán. - A lányokhoz nem kell információ. Minden szavadat lesni fogják - biccentett elismerően a férfi, miközben még mindig az unokaöccse nyúzott arcát figyelte.

 - Igyekszem minél előbb elintézni a dolgot - értett egyet megint Gareth, miközben a gondolatai még mindig kavarogtak elméjében.

 - Fiam.. Biztos, hogy minden rendben van veled? Eléggé sápadt vagy - bökte ki végül az idősebb, mert a másik nem úgy tűnt, mintha elmondaná magától. Talán az út miatt akarta kímélni, de a család akkor is család marad, ha messze vannak egymástól.

 - Nem Joe, semmi sincs rendben. Voltam orvosnál, az éves szűrések miatt, amire te is kértél, hogy fokozottan figyeljek... - vallott színt a fiatalabb, miközben a belső zsebébe nyúlva kiveszi a félbehajtott leleteket, és felállva a székből a nagybátyja elé helyezte. Még egy pillantást vetett a papírokra, majd a kandalló felé fordult, hogy így háttal legyen a férfinak, mikor az elolvassa az eredményeket. Ő már tudta mi állt bennük, nem akarta még egyszer elolvasni őket. Gareth újabb cigarettát gyújtott meg, és így, hogy háttal állt az apjaként elfogadott embernek, nem láthatta a remegő kezeit, és a megfeszülő arcizmait sem. Joe eddig az unokaöccsét figyelte, majd tekintete feszülten állapodik meg a papírokon, végül szétnyitja azokat, és percekig csak csend ölelte körül. A papír keservesen sercegett ujjai között, és most keserű érzések hada vonult át a mindig oly rideg és rezzenéstelen arcon. Az isten bassza meg! Rázta meg a fejét a férfi, miközben több gondolat suhant át elméjén. Nem nézett Gareth-re, képtelen volt rá. Nem akarta elhinni, hogy a fiú, a férfi, aki az egész jövőjét jelentette, annak az élete akár véget is érhet pontosan úgy, ahogy... Ez képtelenség, nem lehet! Eme mondat visszhangzott a fejében szüntelenül. Tévedés, ez valami kicseszett tévedés! Joe gondolataiban nyugtatta magát, de persze ő már egyszer átélte ezt. Nem hagyhatja kárba veszni a jövőjét annak a gyermeknek, akit látott megszületni...

(...)Tisztán emlékezett arra a napra. 1978. március huszonegyedik napja volt, és tavasz ellenére elég fagyos éjszaka köszöntötte az embereket. Még most is élesen csengett fülében a tizenöt éves Josline fájdalomtól gyötört hangja, ahogy egy újabb méhösszehúzódás rázta meg testét. Hosszú órák óta szenvedett már, és az bátyja - Alexander -, még délben hívta át magukhoz, hogy mellette legyen. Még csak húsz volt akkor, és megrettentette a fiatal lány szenvedése, így sokáig a másik szobában várt türelmetlenül, a sokadik cigarettáját nyomva el az elsárgult hamutálcában.

 - Meddig tart még? - türelmetlenkedett mellette a bátyja, tenyerébe temetett kezekkel, mikor a felesége ismételten felordított.

 - Nyugodj meg, Alex. Ezzel nem segítesz - tette a bátyja vállára a kezét. Már akkor is Joe volt a legérettebb, ő volt képes a legrosszabb helyzetekben is rezzenéstelen pókerarccal helyt állni.

 - Joe, megnézed mi a helyzet? - pillantott fel a férfi kezeiből, majd visszatemetkezett oda. Látszott rajta az idegesség, s fiatalos arcvonásait eltorzította a kétségbeesettség.

 - Rendben - adta be a derekát Joe, és lassú léptekkel közelítette meg a hálót, ahol Josline szenvedett, hogy életet adjon gyermekének. Két szülésznő segítette a folyamatot, és ahogy Joe közeledett, előtte nem ismert feszültség kerítette hatalmába.

 - Nyomj még egyet! Már kinn van a feje - biztatta éppen az egyik nő a lányt, aki fiatal kora ellenére egész jól tűrte a szenvedést, ha nem vesszük figyelembe kicsorduló könnyeit, melyet Joe éppen észrevett, ahogy belépett. Tekintetük találkozott, és valami érthetetlen néma beszéd zajlott le abban a fél perc pihenőben, amit a megszületni készülő csöppség adott az anyjának. Josline még egyszer felsikított, és abban a pillanatban a gyermek kicsusszant egyenesen az idősebb bába kezei közé, aki fejjel lefelé fordítva paskolta meg az apró fenekét, melyre a gyermek éles ordítással sírt fel.

 - Kisfiú - jelentette ki a másik, középkorú, szemüveget viselő nő, aztán bebugyolálták a csecsemőt, hogy az anya mellkasára tehessék, aki megkönnyebbülten zokogott fel, amint meglátta gyermekét.

 - Kisfiú, Joe... Nézd milyen gyönyörű - suttogta Josline, mikor a megszólított férfi kíváncsian sétált mellé, hogy megcsodálhassa az új jövevényt.

 - Igen. Erős gyerek, az biztos - engedett meg magának egy félmosolyt, miközben még mindig az apró jövevényt nézte. Csak akkor nézett a nőre, mikor megérezte annak hűvös kezét a sajátjába csusszanni.

 - A szeme a tiéd - mosolygott a nő, immár megkönnyebbülten.

 - Mi lesz a neve? - szakította meg a pillanatot az ősz hajú nő. Egyikük sem vette észre az ajtóban álló apát, aki bejött, mert túl nagynak érezte a benti csendet.

 - Gareth Ray Saintwood - csendült fel a hangja még az ajtóból. Akkor még az volt a szokás, hogy a férfi döntötte el a gyermek nevét. A Ray említésekor Joseph-re emelte szürke szemeit, majd odalépett a feleségéhez, hogy megnézhesse a jövevényt, aki felforgatta az életét. Joe a háttérbe szorult, s hagyta, hogy a házastársak megbarátkozhassanak a gyermekükkel. (...)

Az idősebb férfi csak nehezen rángatta ki magát az emlékei közül, és még mindig a kezében tartotta a leleteket. Nem akarta elfogadni, hogy az a gyermek most felnőttként ilyen súlyos gonddal birkózzon meg egyedül. Felnézett a papírok mögül, és lehúzza a maradék italt, miközben még mindig Gareth hátát fixírozta.

 - Ezek a tesztek... a tesztek tévedhetnek - Joe hangja nyugodt volt, nem akarta, hogy Gareth érezze rajta azt, mennyire megijesztették az eredmények. Nem kelthette fel a másikban a félelem lángját. Neki kellett az erősebbnek lennie kettejük közül, elvégre ő volt a szülő, még akkor is, ha nem ő a vérszerinti apja. - Az, hogy az apád... - harapta el a szavait Joe, melyre Gareth is megfordult. A tekintetük találkozott, mint mikor két jeges felület egymásnak ütődik. Nem szóltak semmit, és most egyikük sem tudta, mi jár a másik fejében.

 - Ezek a tesztek nem tévednek, Joe! - tárta szét a karjait Gareth, majd összekulcsolta őket a mellkasa előtt. Az asztalig sétált, hogy elvegye az italát, amit ő is egy kortyra húzott le, majd megint az italos tálcához lépett, hogy töltsön magának még egy italt. Ez után megint elfordult a férfitól, mert most nem bírná sokáig tartani a szemkontaktust.

 - Mindenki tévedhet! - emelte meg a hangját erőteljesebben Joe, miközben az asztalra dobta az összes leletet. Sok dolgot tudott takargatni az életben, de ha a családjáról volt szó, azokról, akiket szeretett, könnyebben jött ki a sodrából. Ez a fiú az életét jelentette az örökségét, mellette akart lenni. - Ide figyelj, Gareth! - lökte el magát a széktől az idősebb, és lassú léptekkel kerülte meg az asztalát, lecsökkentve a távot kettejük között. - Azt mondom, hanyagoljuk el az utazásomat. Neked most pihenésre van szükséged, újabb tesztekre, és nem arra, hogy idegeskedj - sóhajtott Joe, majd lassan a fiatalabbik vállára tette a kezét, és enyhén megszorította azt. Biztatólag biccentett, de ezt Gareth nem láthatta. - Majd megoldom máshogy!

 - Nem! Szó sem lehet róla! Nem kockáztathatsz miattam mindent! - rázta meg a fejét Gareth, és végre szembefordult a nagybátyjával. Hangja rideg volt és benne volt valami megfoghatatlan féltés. Gareth-nek fontos volt a férfi, de nem engedhette, hogy esetlegesen elveszthesse a szabadságát. - Megbirkózom vele. Kemény fából faragtak!

 - Én pedig nem fogok a Riviérákon koktélokat szürcsölgetni, míg te itthon várod az eredményeket! Pihenned kell, és ebből nem engedek! - Joe hangja is erőteljesebb volt, ahogy Gareth-é is. Azt gondolná róluk az ember, hogy különböznek, pedig nagyon is sok hasonlóság van köztük, ami most ütközött ki, ahogy a saját igazukat akarták érvényesíteni. - Fogalmad sincs mit éltem át amikor... - folytatta higgadtabban Joe, de a mondat megint félbemaradt, s csak ő tudta, miért nem folytatta a mondatot. Próbálta a megszokott nyugodtságot magára erőltetni, mert most azt sokkal előrevezetőbbnek gondolta, mint azt, hogy mindketten felkapják a vizet. Az isten bassza meg! Még egy sóhaj szakadt fel Joe tüdejéből keservesen.

 - Nem kell engem pátyolgatni! Elintézek mindent, te pedig addig utazz el, ne légy feleslegesen szem előtt - pillantott jeges tekintettel az idősebbre Gareth, de valahol a jég mögött a másik felismerte az ott lappangó félelmet. Joe aggódott az unokaöccséért, tudta mennyire kétségbe tud esni néha, ha minden ellene esküszik.

 - Nincs minden veszve, helyt fogsz állni. Erős vagy, én tudom. De soha ne veszítsd el önmagad! - Joe szavait biztatásnak szánta, de erőtlennek érezte. Sosem volt még ilyen dühös. Gareth igaza győzött, így magában bólintott, majd ismét a férfira nézett. - Még ma este elmegyek. Ha bármi gond van, hívsz. Ha úgy érzed, képtelen vagy egyedül végigvinni a dolgot, hívsz!

 - Joe, nyugodj meg, képes vagyok rá, hisz te neveltél! - engedett el egy keserű mosolyt Gareth, majd végre visszaült a székre.

 - Nekem te vagy az egyetlen, fiam.. Az egyetlen, akire bármit rábízhatok! Az életed túl nagy ár, hogy azzal fizessek, szóval csak ésszel cselekedj. Bízom benned! - Joseph hangja elhalkult, hogy így adjon nagyobb jelentést szavainak. El is érte a hatását hiszen Gareth barna szemei az ő íriszeit fürkészték.

 - Bízhatsz bennem, sosem hagylak cserben - biccentett Gareth, majd kiitta a maradék italát. Tudta, hogy a beszélgetés lassan a végéhez közeledett, de még egy utolsó cigaretta előkerült a fém dobozból, majd halkan kattant a nagyapjától örökölt, gravírozott gyújtó, hogy a méregrúd vége haragosan lobbanjon fel.

 - Bármi más? - vetette fel a kérdést az idősebb egy biccentés után. Ridegsége lassan kúszott vissza arcára, miután összeszedte a széthullott orvosi papírokat. Nem akarta látni őket tovább, így átnyújtotta Gareth-nek, aki egyből a belső zsebébe süllyesztette.

 - Nem hiszem. Mindent elmondtam - szűkült össze Gareth tekintete, és lassan ő is felvette ugyanazt a rideg álcát, holott belül tombolt. Kételyek ölelték körbe, s néha, mint most is, terhesnek érezte az életet, amiben benne volt, viszont a következő pillanatban ráeszmélt, hogy soha nem adna lejjebb ebből a színvonalból. Nagybátyja megfáradt vonásait kémlelte, a sokasodó ráncok tömkelegét, a tekintetét, mely még mindig fiatalos volt, a kezét, melyben a szivar füstölgött. Nem fogja letenni. Ahogy ő sem a cigarettát. Egyformák voltak. Szinte. Ő állt a legközelebb hozzá, most mégis oly távolinak érezte az idősebb férfit. Mintha egyedül maradt volna, és ez az érzés mérgezte őt belülről... Magával ránt, mégsem láthatja senki. Csendesen állt fel a székből, és elnyomta az alig pislákoló cigarettavéget. Még egyszer végignézett a szobán, ami az elkövetkezendő időkben talán többször fogja látni őt, majd végül ismét Joe arcán pihentette barna íriszeit.

 - Én csak azt akarom, hogy te rendben legyél - törte meg a hosszú percekig tartó csendet az idősebb férfi, miközben le sem vette a szemét Gareth-ről. Csak ő maradt neki ebben a kegyetlen világban, hiszen sosem érdekelték az emberek, akik féltek tőle. Akik a pénzéért tisztelik. Gareth önmaga hajtott fejet előtte, önszántából adta a tiszteletet, és ha sérelem érte, azt sem félt nyíltan kifejezni. A hatalma ellenére sem félt megemelni a hangját Joe-val. Ezért tisztelte a fiút és tiszteli a férfit, akivé érett.

 - Rendben leszek - sóhajtott Gareth, végül odalépett a már percek óta ácsorgó Joe-hoz, hogy egy ölelésben köszönhessen el tőle. Nehéz időszak várt rá de most úgy érezte, hogy képes lesz szembenézni vele. Vajon tényleg így lesz? 

* * * * * 

Következő rész érkezése: 2014. december 14.

 Ha tetszett, pipálj, esetleg kommentelj :) 

Szép napot, Lina