Ivonne alig fél órával a műtét megkezdése után feszülten lépett ki a műtő ajtaján. Gondterhelten támaszkodott a bemosakodó
mosdó szélére miközben szorosan lehunyta szemeit. Képtelen volt felfogni, hogy
az a férfi, akivel alig egy órája még vidáman cseverészett, aki a műtét utáni
terveit ecsetelte, nincs többé. A miérteket kereste, és az okokat. Képtelen
volt rájönni, mit vétett, pedig a válasz ott van a szeme előtt. Nagyot
sóhajtott, és levette a maszkot, ami az arcát takarta. Az üvegfalon át még
látta, ahogy altatóorvos letakarja a férfit. Képtelen volt tovább nézni a
látványt, és megrendülten fordított hátat neki.
- Nem a te
hibád, Ivonne - lépett ki egy vele egy magas, sötét bőrű férfi. Kezében
gyűrögette a műtős sapkáját.
- Akkor
mégis kié Zane? Ez egy egyszerű rutinműtét lett volna - rázta meg a fejét
Ivonne, látszólag nehezen tartja magát. Idegesebbé vált, és képtelen elfogadni,
hogy hiába küzdött negyed órán keresztül azért, hogy a férfi szíve újra verjen,
nem történt semmi.
- Nem
tudhattad, hogy ez történik! Nem hibáztathatod magad minden ilyen esetnél, mert
beleroppansz - válaszolt hevesebben a másik fél, de nem volt ideges.
- Mondja ezt
az, akinek még senki nem halt meg a kezei között! Honnan is tudhatnád te milyen
érzés ez? - csattant fel Ivonne idegesen. Tekintete csalódott volt, mintha
önmagában is megrendült volna a hite. Bele sem gondolt szavai súlyába, csak
amikor meglátta Zane döbbent arcát. - Sajnálom... Nem úgy gondoltam, én... - tűrte el a
füle mögé idegesen a tincset.
- Tényleg
nem tudom, milyen érzés - csóválta meg a fejét a másik férfi, majd Ivonne
vállára tette a kezét. - Menj haza, igyál meg egy teát, és pihenj - szorította
meg a nő vállát biztatóan.
- Nem
mehetek haza, képtelen lennék otthon ülni. Maradok, így is kevesen vagyunk -
felelte elszántan Ivonne.
- Akkor csak
pihenj le odalenn - utalt a pihenőszobára Zane, ami a földszinten volt.
- Nem
hiszem, hogy tudnék pihenni - ellenkezett Ivonne majd elhúzódott a biztató
érintés alól. Nem akarta, hogy pátyolgassák. Meg tudott birkózni a saját
lelkével, csak ez most túl nehéz lesz. Ez volt az első olyan eset, ami felett
értetlenül állt, és tehetetlennek érezte magát. Így még egyszer visszanézett az
üvegen túli letakart műtőasztalra, majd köszönés nélkül hagyta ott a
kollégáját. Szüksége volt az egyedüllétre. Még közölnie kellett a férfi
feleségével, hogy nem élte túl a beavatkozást, hogy történt valami, amire csak
a boncolás után kaphatják meg a választ. Talán tényleg az ő hibája volt, talán
nem. De ha nem ő volt a vétkes, akkor sem lesz nyugodtabb, a tudat ott marad,
és nem tudja kitörölni az emlékei közül. Az ilyen esetek megrendítik egy orvos
önmagába vetett hitét, ahogy Ivonne is csalódott. De nem adhatja fel. Mégis
egyetlen apró pillanatra azt hitte, jobb lenne e nélkül a hatalmas felelősség
nélkül. Aztán rájött, hogy képtelen lenne mást csinálni, hiszen az, hogy sok
embernek segíthetett eddig is, nagyobb erőt ad. Mégis az, hogy valaki az ő
kezei alatt halt meg, fájó késdöfésként érte őt.
A hűvös
levegő csípte az arcát, ahogy kilépett a kórház apró parkjába. Itt-ott
díszlámpák adtak némi könnyebbséget a tájékozódáshoz, de Ivonne az első padra
leült, és hogy ne kelljen szembesülnie a rá váró nehéz feladattal, próbálta elterelni a gondolatait. Nem akarta, hogy kínzó agyszüleményei tovább
rombolják a magabiztosságát, de mégsem volt képes csak a park szépségében
gyönyörködni. Lelki szemei előtt egy barna szempár nézett rá, mely egyszerre
volt segélykérő és elutasító. Melyben a remény apró foszlányát látta, mintha
egy rég nem látott tekintet más testbe költözött volna. Nem tagadhatta, hogy a
férfi belopózott elméjébe, és nem volt hajlandó onnan távozni. Amióta
összetalálkozott a tekintetük, megrendült a hite abban, hogy az élete úgy
teljes, ahogy volt. Az a férfi maga volt a kísértés, mégis annyira elutasító
volt. A stílusa annyira fellengzős, és egoista. Látszik, hogy gazdag lehet,
hiszen bárhol felismerte volna a gazdagok sajátos arroganciáját. Ez alól
egyikük sem volt kivétel, és pont ezért verte ki a fejéből azt, hogy elfogadná
egy ilyen férfi közeledését. Többé nem tehetett ilyet. Nem mintha úgy érezte
volna, hogy a másik akart volna tőle valamit, hiszen a telefonja volt a
legnagyobb „szerelme”. Ráadásul a betege is volt, így egyértelmű, hogy sosem
lesz köztük semmi. Nem akarná, még egyszer nem kerülne a gazdagok közé. Épp
elég volt neki az a megaláztatás, amit akkor végig kellett élnie, Ben mellett, még egyszer
nem tudná megtenni. S ezzel beszélte le magát arról, hogy meg akarja ismerni a
férfit. Ráadásul Ivonne régimódi lány volt, sosem kezdeményezett volna, és nem
most fogja elkezdeni.
Gondolataiból önfeledt beszélgetés zökkentette ki,
és az órájára nézve rájött, hogy lassan fél órája ücsörög egy helyben, annyira
elkalandozott elmélkedéseinek hullámvasútján. Komoly feladat várt még rá, amit
nem halogathatott tovább. Beszélnie kellett a halott férfi feleségével. Mielőtt
mástól tudja meg, el kellett mondania neki, elvégre ő volt a műtét vezetője,
neki kellett elvégezni eme folyamat legnehezebb részét...
Ana idegesen trappolt le a lépcsőn, amikor
meghallotta a bátyját. Hamar meg is találta őt a nappaliban egy pohár aranyló
töménnyel a kezében, és egyből rá is rontott azzal, hogy beszélni akart vele. Szavai
után Gareth csak lassan fordult felé, majd úgy tett, mintha észre sem vette
volna a papírokat. Csak nézte a húgát, és vonásai ismét megkeményedtek. A
pillanat törtrésze volt csak, és kiitta a maradék italát, majd a szekrényhez
lépett. Öltözete hiányos volt, ugyanis csak egy fekete köntös volt rajta, és
körüllengte férfi parfümjének illata.
- Mit
keresel itt? - kérdezett, miközben a ruhái közt kutakodott öltöny után.
- Mégis
mikor akartad elmondani? - Ana hangja még mindig hisztérikus volt, nem hitte
el, hogy a bátyja egy ilyen nagy dolgot képes volt eltitkolni.
- Te miről
beszélsz? - pillantott ki a szekrényajtó jótékony takarásából a férfi, majd
végignézett a húgán. Közben elővett egy öltönyt, fehér inget, és egy mély bordó
nyakkendőt.
- Arról,
hogy rákos vagy! Mégis mikor akartad elmondani? Ha meghalsz? Vagy utána sem? -
rázta meg a kezében lévő papírokat Ana idegesen. Ajkai megremegtek, de nem
engedett utat a feltörni vágyó könnyeknek.
- Ki kért
meg rá, hogy kutakodj? - vágott vissza választ sem adva Gareth, majd a köntöse
alá vette fel az öltöny nadrágját, utána levette a felsőtestét takaró
ruhadarabot, és az inget kapta magára. Látszólag nyugodt volt, de mégis az a
délutáni rosszullét mintha kellemetlen érzést hagyott volna benne.
- Gareth a
testvéred vagyok! Miért nem tudsz megbízni bennem? Felnőttem - vágta a fejéhez
Ana dühösen, melyre már Gareth pillantása is dühösen villant meg.
- Felnőttél?
Azért kellett utánajárnom, mit is csináltál Kanadában, amióta Alex meghalt
igaz? Azért hívott fel anyánk kétségbeesve, hogy eltűntél, és valami James
keresett téged tajtékozva - bombázta Gareth a húgát kérdésekkel, még az ing is
félig kigombolva maradt, mikor a kezével gesztikulált. Ana arca döbbenetről
árulkodott, és képtelen volt elhinni, hogy a bátyja kutakodott utána.
- Mit tudsz?
- ejtette maga mellé esetlenül a leleteket tartó kezét. Tekintetében félelem tűnt fel, és
érezte, hogy valami elzárta a levegő útját.
- Mindent.
Mégis hogy képzelted ezt? Árulod a tested, hazudsz anyádnak, és nekem, majd
elvárod, hogy úgy segítsek neked, hogy semmit nem tudok? Ana ez nem így megy,
most pedig megvádolsz, hogy nem mondtam el a betegségemet! Nem volt rá alkalom
- Gareth tekintete haragról árulkodott, és csalódottságról, ami elsöpört minden
más érzést, és Ana lelkében bűntudat ébredt.
- Soha nem
is voltál az életem része, és higgyem el, hogy most az akarsz lenni? Most is
menni készülsz! - mutatott az öltöny zakójára Ana, ami még a kanapén hevert
érintetlenül. Ana is csalódott volt, annyi mindent akart a bátyja fejéhez
vágni, és most hirtelen semmi nem jött ki ajkai közül.
- Ana, ne
kezdjük ezt most elölről légy szíves! Megnyitóra kell mennem, és nem késhetek
el! - kötötte meg a nyakkendőjét feszülten Gareth.
- Ne fordíts
nekem hátat! - emelte meg a hangját Ana, ahogy a bátyja elfordult tőle. - Nem
mondhatod el anyának azt, hogy...
- Azt, hogy
az egy szem lánya egy prosti, aki meg akart szökni a futtatójától? Aztán
eljöttél hozzám, hogy kivásároljalak. Szánalmas - nézett Ana szemeibe Gareth,
de továbbra sem hagyta abba a ténykedést. Készült a megnyitóra, amin egy óra
múlva már ott kellett lennie. Nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez, mert
túlságosan is haragudott a húgára, ám most jogtalanul. Nem csinálhatott úgy,
mintha minden rendben lenne köztük, mégis ezt tette, mert jobbnak látta nem a
valódi problémával foglalkozni.
- Igen
szánalmas vagyok! És te mi vagy? Eltitkolod a betegségedet, és azt várod, hogy
örüljek? Elhagytál, miután apa meghalt, és egyedül voltam, James elhitette
velem, hogy más vagyok, hogy különlegesebb vagyok a többieknél. Hibáztam, és
most az egyetlen, aki segíthetne, hátat fordít nekem, nem is értem, miért
erőlködök még mindig - kezdett hosszabb beszédbe Ana. Lehangolt volt, és
végtelenül szomorú, hiszen a férfi, akire mindig felnézett még mindig
fényévekre volt tőle a saját kis világában. Nem hitte volna, hogy idáig
fajulnak majd a dolgok kettejük között.
- Én sem
értem, miért hiszed, hogy kettőnk közt ez a kapcsolat jobb lesz - hagyták el
Gareth száját az újabb eltaszító szavak. - Nem vagyunk hasonlóak. Nem ismerlek,
és te sem engem. Két külön világ vagyunk, akik sose fogják megérteni egymást.
Nem akarlak kivásárolni, mert azt tanultam, hogy amit főztél, edd is meg -
rázta meg a fejét Gareth hűvös tekintettel. A szavai önmagából is fájdalmat
váltottak ki, rajta viszont a húgával ellentétben nem látszott. Látta
összetörni a fiatal lányban azt a személyről alkotott képet, ami ő sosem volt.
De nem akart szorosabb viszonyba kerülni a húgával. Túl sok volt a rossz emlék
abból az időből, amikor megpróbálta, túl sok volt a visszautasítás, és a belső
hangja egyetlen mantrát hajtogatott: Sosem leszel elég! Ana lassan fújta
ki a levegőt, és nem hagyhatta, hogy újabb sebet ejtsen rajta a férfi, akit
bátyjaként szeretett és szeret még most is. De nem bírt el ennyi szót a lelke,
nem bírta elfogadni, hogy a bátyja mégis képes volt arra, hogy lerombolja a
benne megalkotott képet.
- Rohadj
meg! Bárcsak meg sem születtél volna! Akkor nem lenne semmi gondom az égvilágon
- Anánál betelt a pohár, és elindult az ajtó felé, hogy vissza se nézzen többé.
Félúton viszont meggondolta magát, visszafordult, és egyenesen Gareth elé
sétált. Megpróbálta a lehető legridegebb arccal nézni a vele szemben álló
férfit, majd átnyújtotta a leleteket, amiket a férfi el is vett. - Remélem,
soha többet nem találkozunk. Ne keress többé, és én sem foglak! - kegyetlen
szavak voltak fájó, mögöttes tartalommal, de Ana már nem akarta hallani a
választ. Sietve hagyta maga mögött a férfit, és elhatározta, hogy soha többé
nem akarta látni. Tudta nagyon jól, hogy korábban elhangzott szavai mély sebet
üthetnek a férfi lelkében, hiszen nem volt rest meghallani azokat a kifejezéseket,
melyekkel az apja illette. Sosem akarta kimondani, de Gareth képes volt a
legrosszabb énjét kihozni belőle. Ezek után nem volt tovább maradása Vegas-ban,
és haza sem mehetett többé, ha meg akarta óvni az anyját. Már csak azt kellett
kitalálnia, hova mehetne ezek után...
Gareth leforrázva érezte magát, miközben csak figyelte,
ahogy a húga magára hagyja. Most sem szándékozott utána menni, ahogy a legutóbb
sem akadályozta meg a távozását. Nem akarta feltartóztatni, és már a legutóbbi
találkozásuknál is azt remélte, hogy nem fogja keresni többé. Pontosan azt
akarta, hogy a lány hagyja békén, most mégsem érzett elégtételt, vagy
megnyugvást. Sokkal inkább fájdalmat érzett, ami megfoghatatlan volt, és lassan
bontakozott ki. Először csak a mélyre eltemetett lelke sajdult fel, majd eme
fájdalom fizikailag is megtestesülni látszott. A halántékánál kezdődött, hasító
kegyetlen gyötrelemként, majd émelygés lett úrrá rajta, sokkal erősebb, mint
délután a kórházban. Kénytelen volt leülni, és az arcát a kezeibe temetni, hogy
összeszorítva szemeit remélje az enyhülést. Kimerült volt, és ezt most érezte
igazán, de nem maradhatott otthon, hiszen még volt egy feladata mára. Egy
megnyitó, ami idén a sokadik. A közelben vett meg egy éttermet pár hónappal
ezelőtt, és sikerült felújítania, most pedig készen áll arra, hogy nyilvánosságra
hozza vállalatának újabb gyermekét, mert ő mindig is ebben volt a legjobb. Már
korán rájött, hogy képes felmérni pillanatok alatt, hogy egy csőd szélén álló
üzlet megérte-e a befektetést, vagy sem. A munkája fontosabb volt a
magánéleténél, és sosem ragaszkodott igazán senkihez. A nőket nem tartotta többre,
csak a vágyai kielégítését elősegítő tárgyakra, és nem akart ezen a szemléletén
változtatni. Pedig a lelkében egy akkora űr tátongott, amelyet betölteni sem
tud semmi mással, ő mégsem fogadta be az érzést, amit a másik nem egy tagja adhatna neki.
Nagyot sóhajtva
egyenesedett ki a kanapén hosszú percek múltán bár a fájdalmas rosszulléte csak
alig enyhült. A teste jelzett számára, ő mégsem vett róla tudomást még akkor
sem, mikor a zakót felvéve elindult az ajtó felé, ahol egy pillanatra szédülni
kezdett. De ez a pár másodperc hamar tovaszállt, ő pedig magabiztosan folytatta
az útját a bordó hibrid Lexus felé, ami a ház előtt parkolt. Alig negyed óra
alatt érkezett meg a tömött parkolóhoz, ahol már John nyitotta ki neki az
autója ajtaját. Ő egy pillanatra a járműnek támaszkodott, és cigarettára
gyújtott.
- Minden
rendben, Uram? - kérdezte a férfi, ahogy végignézett főnöke sápadt arcán, és a
homlokon, melyen néha megcsillant egyetlen izzadtságcsepp.
- Igen, csak fáradt vagyok - felelt tömören
Gareth, majd eltaposta a csikket. Feszült volt. Maga sem tudta, hogy honnan ez
a feszültség, ami elárasztotta minden tagját, hiszen a megnyitóra nem foghatta.
Ez már a sokadik volt pályafutása során, és a beszédeit is mindig precízen írta
meg, mégsem gondolt arra, hogy talán a húgával történt veszekedés okozta
mindezt a feszültséget, amit érzett.
Lassú
léptekkel közeledett az épület hátsó bejárata felé, mögötte szorosan követte a
férfi, ki lerántotta a leplet húga piszkos titkáról, hogy védje főnökét. Ez
volt a dolga, s minden egyes alkalommal száz százalékosan akart teljesíteni.
Aggódott a főnökéért, habár nem tudott a betegségéről, a szürkés arc
megrémítette őt, így nem volt hajlandó pár lépésnél nagyobb távolságra lenni
tőle. Csendesen követte a hátsó bejáraton át a tömött étterembe, ahol most
rengeteg gazdag vendég taposta a frissen lerakott sötétbarna laminált padlót.
Az étterem hatalmas volt, és natúr barna színeivel kellemes hatást keltett. Az
egyik oldalon hosszú pult mögött három pultos dolgozott sebesen, és az asztalok
most félretolva roskadoztak az italok és ételek sokaságai alatt. Több pincér
pezsgővel megrakott tálcát vitt körbe a vendégek között, akik elmélyülten
beszélgetve várták a megnyitót, és Gareth beszédét. A helyiségben lágy zene
szólt, és a beszélgetésekkel összeolvadva tompa morajjá változott. Ahogy az
étterem tulajdonosa belépett, több vendég is felé fordult, s némelyikük oda is
sietett gratulálni a férfinak, aki egy kényszeredett mosollyal nyugtázta, de a
harmadik kézfogás után visszatért a hűvös távolságtartáshoz.
A pult mellett megtalálta tekintetével
Elizabeth-et, amint éppen egy koktélt szürcsölgetett. Elnézést kért a vele
szemben álló férfitól, és odasietett a nőhöz.
- Végre, azt
hittem sosem ér ide, nem érdekes - legyintett a nő, mert menet közben a
papírokat fürkészte. Előbb észrevette a főnökét, mint ahogy az odaért volna hozzá.
Elizabeth fekete, combközépig felsliccelt pánt nélküli esélyit viselt, ami
ízlésesen simult a testére, kihangsúlyozva vékony derekát. Gareth futólag mérte
végig, majd egy whiskey-t rendelt magának. - Kezdhetjük? - vonta fel szépen
ívelt szemöldökét kérdőn a nő, majd felállt a bárszékről.
- Volt még
egy kis dolgom - vonta meg a vállát a férfi, majd felemelte a poharát, amit
letettek elé, jelezvén, hogy túl akar lenni a megnyitón. Figyelte egy ideig
Lizbeth lágyan ringó testét, majd kénytelen volt leülni a székre, ahogy a
szédülés ismét megrohamozta elméjét. Emellé ismét párosult egy apró szúró érzés
mindkét halántékánál, és az émelygés ismét erősebbé vált. Csak a beszéd
alatt ne rosszabbodjon. Gareth felhajtotta az italt, majd mély levegőt
vett, hogy elűzze a rossz gondolatait. A megnyitóbeszédét már rég fejből tudta,
és nem aggódott, hogy esetleg a lámpaláz elveszi a hangját.
- Jó estét
kívánok minden kedves vendégnek, ki megtisztelt ma a jelenlétével ezen a jeles
napon - csendült fel Elizabeth vidáman csilingelő hangja, ahogy az emelvényről
végighordozta határozott tekintetét a felé forduló arcokon, majd ismét egy
mosoly pihent meg ajkain. - Számomra a megtiszteltetés, hogy én jelenthetem be
az étterem új tulajdonosát, aki egy beszéddel készült nekünk a mai estére -
tartott még egy kisebb hatásszünetet, hogy Gareth-re emelhesse barna szemeit -
Gareth Ray Saintwood! - a kezeit a férfi felé nyújtotta, majd tapsot kezdeményezett,
és hátrébb lépett, hogy Gareth majd odamehessen az emelvényre. Ám a férfi
másodpercekig még csak ült a széken, és körbehordozta tekintetét a tömegen. Nem
volt képes felfogni, hogy a taps neki szólt, és mély levegőt vett, hogy fel
tudjon állni. John egyből odalépett hozzá, de egy intéssel zavarta el maga
mellől, és indult el határozottnak látszó lépésekkel az emelvény felé.
Megköszörülte a torkát, majd körbehordozta a tekintetét az egybegyűlteken,
belekapaszkodott az előtte lévő pódium széleibe, és egy mély levegőt vett. Ez
semmit sem segített, mert az emberek alakja összemosódtak előtte, és nem láthatta
tisztán az arcukat. A tekintete elé táruló kép elmosódott, és még egyszer
megköszörülte a torkát.
A világ elhalkult körülötte, és a helyiségben uralkodó csend egybeolvadva a zenével adott egy buborékon kívüli érthetetlen egyveleget, amit a férfi nem tudott megfejteni. Hiába vett mély levegőt, és hiába kapaszkodott tovább az emelvénybe, a lábai kezdték felmondani a szolgálatot, és ő maga már nem volt képes megtartani testének tömegét. Kezei elengedték a fát, mely eddig még tartotta őt, és teste tehetetlenül rogyott alá. A zuhanás olyan hamar történt, és a kemény talaj érintése sem volt olyan kegyetlen, mert egy kéz elkapta őt. John ugrott egyből, ahogy meglátta főnöke egyensúlyvesztését, és ő helyezte a padlóra Gareth ájult testét.
A világ elhalkult körülötte, és a helyiségben uralkodó csend egybeolvadva a zenével adott egy buborékon kívüli érthetetlen egyveleget, amit a férfi nem tudott megfejteni. Hiába vett mély levegőt, és hiába kapaszkodott tovább az emelvénybe, a lábai kezdték felmondani a szolgálatot, és ő maga már nem volt képes megtartani testének tömegét. Kezei elengedték a fát, mely eddig még tartotta őt, és teste tehetetlenül rogyott alá. A zuhanás olyan hamar történt, és a kemény talaj érintése sem volt olyan kegyetlen, mert egy kéz elkapta őt. John ugrott egyből, ahogy meglátta főnöke egyensúlyvesztését, és ő helyezte a padlóra Gareth ájult testét.
- Valaki
hívjon egy mentőt! - sikoltott fel egy nő a tömegből aggódva, miközben
Elizabeth már tárcsázta az emlegetett számot. A telefonból
információkat kértek a beteg állapotáról, és a nő sietve rohant oda, hogy
meghallgassa a férfi szívverését.
- Alig
hallom, most pedig... Nem ver a szíve - tört ki az asszisztens hisztérikus
kiabálásban, de a telefon túl végén lévő hang mégis megnyugtatta.
- Nyugodjon meg! Mondom, mit tegyen, a mentő
úton van - emelte meg a hangját határozottan a férfi. Most egy emberélet
forgott kockán, és amíg nem értek oda a kollégái, addig kénytelen volt valaki
elkezdeni a mesterséges újraélesztést, és Elizabeth kihangosította a telefont,
hogy hallja az utasítást.
- Álljanak
hátrébb... kérem, álljanak hátrébb - rogyott a férfi mellé, és kezdte el a
szívmasszást az utasítás szerint. Nem halhat meg! Eme gondolat ragadta el magával, miközben
eszelősen tette azt, amit mondanak neki.
(...)Varázsos
békesség ölelte körül őt, és lassan egy táj bontakozott ki lelki szemei előtt.
Hatalmas kertben állt, és egy őszi tájat látott. A fák lombjai rézvörös színt
öltöttek, és cipőit elfedte a lehullott avar. Nem érdekelte, mert olyan
gondtalannak érezte magát, mintha a saját életének minden terhe lehullott volna
róla a megbarnult levelekkel együtt. Lassan indult el a fák felé, de valami
megtorpanásra késztette. Felemelte a kezeit, és saját tinédzserkori testének
kezeivel találkozott szembe. Fogalma sem volt, hogy mi történt, és valahogy
képtelen volt ezzel foglalkozni. A háta mögött egy gyönge hang hívta, ő pedig
megfordult, de nem látott semmi mást, csak a nagybátyja házát, mely
méltóságosan terült el szemei előtt. A terasz ajtajában egy barna fürtös kislány
tűnt fel, ki alig volt négy éves, és mosolyogva intett neki. Ő visszaintett, és
boldogság uralta el lelkét, hogy egyedül látta a gyermeket. Keze tudtán kívül
intett a húgának, mellyel magához invitálta őt, és amaz meg is indult felé
boldogan. Mikor közelebb ért hozzá, akkor leguggolt, és kitárta karjait, hogy a
kicsi Ana két karja közé rohanjon, és felboruljanak nevetve az avarban.
- Gyere velem Ray, játszunk - mosolygott
felkelve a bátyjáról a kislány, majd csípőre tette a kezét.
- Nem szabad nekünk... - komorodott el Gareth,
majd ő maga is felült az avarban. Mozdulatai alatt ropogott az avar, de nem
érdekelte. A teraszt figyelte, ahol bármikor felbukkanhatott a személy, aki
elől menekült.
- Engem nem érdekel, gyere - indult meg a
kislány, majd pár lépés távolságból fordult csak meg. A napfény a háta mögött
elvakította a fiút, aki hunyorogva sem tudta kivenni az arcot.(...)
- Harminchat
éves fehér férfi, szívleállással hívták a segélykérőt. Pulzus alig érezhető,
vérnyomás hetven per negyvenkettő - robbant be az ajtón a két mentős, miközben
Gareth arcát egy lélegeztető maszk takarta el. Ivonne éppen akkor végzett egy
beteggel, mikor meglátta a két mentőst beviharozni a traumatológiára. Sietve
rohant oda, és először fel sem fogta, honnan ismerős a félig ájult arc, nem az
érdekelte.
- Mióta van
eszméleténél? - kérdezte határozottan, ahogy meglátta a félig nyitott szemeket
rá meredni.
- Eddig
eszméletlen volt - válaszolt a szemüveges mentős férfi, ahogy haladtak a
folyosón. Ivonne egy kis lámpával nézte meg a férfi retinájának reagálását, de
Gareth tekintetét ismét a szemhéja rejtette, és a feje oldalra csuklott. A
szívmonitor még négyet csipogott, majd szabályos sípolásba kezdett, melyre az
ágy megállt, és Ivonne felugrott a férfi mellé, hogy szívmasszázst alkalmazzon.
- Kérem a
defibrillátort, töltés százra - pattant le a férfi mellől, amikor az egyik
nővér a kezébe nyomta a kért eszközt. - Hátrébb - szólította fel a körülötte
lévőket, majd a két megfelelő pontra tette a készüléket, melyre a férfi teste
kicsit megemelkedett.
- Semmi -
csendült fel a nővér hangja a sípoló szívmonitort nézve.
- Töltés
kétszázra! - adta ki az újabb utasítást Ivonne - Mr. Saintwood nem az én kezeim
alatt fog meghalni! Gyerünk már - beszélt a hordágyon fekvő férfi testéhez,
majd ismét a férfi mellkasához érintette az eszközt...
(...) - Gyere már, Gareth - sietett oda hozzá Ana, majd apró kezét nyújtotta
felé. - Tudom, hogy akarod! - nevetett fel a kislány csilingelő vidám hangon,
mely megmelengette az ifjú megfagyott szívét. Minden vágya az volt, hogy ez az
egész tényleg ne érjen véget, és megfogta a kis kezet, mely még mindig
szüntelenül az övéért nyúlt. Felállt az avarból, és hagyta, hogy a húga húzza
maga után. A nap langyos sugarai kellemesen melegítették fel a levegőt, de a
messzi távolban már sötét felhők gyülekeztek, hogy eltakarják a napot, mely
elfeledtette a gondokat a két testvérrel. Gareth mégis mosolyogva követte a
kislányt, aki hirtelen torpant meg, hogy felnézve a bátyjára mosollyal az arcán
kérlelje őt.
- Kérlek, bújócskázzunk! - ott Ana vidáman, és
összetette a két kezét, mintha könyörögne.
- Ana, megmondtam, hogy menj kezet mosni! -
csendült fel egy mélyebb férfihang mögöttük. Mindketten megfordultak, és az
apjuk ált mögöttük. Jeges tekintettel mérte végig a fiát, és a ház felé
mutatott. A kislány lemondón indult el a ház felé, Gareth pedig megkerülte az
apját, hogy elmenjen mellette, de a férfi megragadta a karját, és magához
rángatta őt. - Még egyszer hozzászólsz, vagy akár csak ráemeled a tekinteted...
- Tudom, nem kell emlékeztetned rá, hogy
életed legnagyobb hibája vagyok - rántotta ki a kezét Gareth az apjáéból, és
elindult a ház felé.(...)
Gareth ki akart törni az álomból, mert sosem volt
része ebben a kiváltságban. Most pedig az egész fogva tartotta, és mélyre
taszította, ő pedig csak szabadulni akart. Valami mégsem engedte az álomból, hanem
egy sötétségbe taszította, mely fullasztó volt és végtelen. Mindemellett
szörnyen gyengének érezte magát, és fáradtnak, mint aki hetek óta nem aludt.
Fogalma sem volt, mennyi idő telt el az óta, hogy összeesett addig, amíg távoli
zajként hallotta meg egy gép lassú csipogását, és lépések halk zaját. Nem
tudta, hogy hol van, de aztán a gépek egyre hangosabbá váló csipogása
ráébresztette a rideg valóságra, és ekkor már nem akart felébredni. De a
fullasztó öntudatlanság már nem tartotta fogva, és szemhéjai résnyire nyíltak
csak ki, ám az a kevés neonfény is elég volt ahhoz, hogy ismét lehunyja
szemeit.
- Levették
az altatásról? - hallott meg egy ismerősen csengő, határozott női hangot maga
mellett. Ezután egy kéz hozzáért az alkarjához, ahova egy branül volt
behelyezve, amit a nő most megigazított.
- Már lassan
egy órája. Hamarosan fel kell ébrednie - válaszolt egy vékonyabb női hang a
kérdés kimondása után egyből.
- Köszönöm,
elmehet - biccentett Dr. Deveraoux a szőke nővérnek, aki sietve hagyta el a szobát.
Ivonne a kezébe vette a férfi leleteit, és összevont szemöldökkel figyelte a
férfit, aki lassan kinyitotta a szemeit, és ráemelte fáradt barna tekintetét. A
karikák a szemei alatt most még sötétebbek voltak, arca pedig falfehérré vált.
- Üdv újra
köztünk, Mr. Saintwood - köszöntötte Ivonne a férfit határozottan, ahogy az
ágya mellé lépett, hogy a távirányítóval félig ülő helyzetbe emelhesse őt.
- M-mit
keresek itt? - suttogta rekedt hangon Gareth, de még mindig gyengének
érezte magát. Próbálta összerakni a képet, hogyan is került be ide, de az elméje piszkos tréfát űzve vele nem adta meg eme információkat.
- Összeesett
a megnyitóján, ahol leállt a szíve, majd beérve a kórházba ismét megtörtént a
baj. Két percig volt halott, szóval örülhet, hogy most itt beszélgetünk -
szólalt meg ismét Ivonne, feddő hangon, miközben keresztbe fonta a mellkasa
előtt a karját.
- Hogy...? -
akadt el a kérdése a férfinak, akinek most fogalma sem volt, hogy mi történt.
-
Túlhajszolta magát. Miért tesz ennyire az egészségére? - tett fel egy költőinek
szánt kérdést Ivonne, ahogy végigmérte az ágyon fekvő férfit.
- Rengeteget
dolgozom - nyerte vissza a hangját Gareth, aki makacs módon kitartott a saját
rögeszméi mellett.
- Most egy
pár napig nem fog. Addig is szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni - vetette
fel az ötletét Ivonne. Igazából már akkor is feltűnt neki valami, mikor először
beszélt a férfival, és fényt akar rá deríteni minden áron.
- Nem... Szó
sem lehet róla - fehéredett el Gareth, már ha ez még lehetséges volt, miközben
hátrahajtotta a fejét. Rosszullét kerülgette, ami Ivonne-nak is feltűnt.
- Jól érzi
magát, Mr. Saintwood? - kérdezte, ahogy odalépett a férfihoz, aki a szája elé
tette a kezét, miközben megcsóválta a fejét. A doktornő az ágytálért kapott,
majd Gareth elé tette, aki utat engedett kavargó gyomra tartalmának, már ha
lett volna ilyen, de ehelyett csak öklendezett, míg végül méregzöld váladék
hagyta el ajkait. Percek múlva ért csak véget a roham, majd Ivonne a belépő szőke
nővér kezébe adta az ágytálat, és egy zsebkendőt adott a férfinak, utána egy pohár
vizet, amit a szájához tett. - Igyon - kérte Gareth-et, aki pár kortyot
leerőltetett a torkán az átlátszó folyadékból, majd lehunyt szemekkel dőlt
hátra.
- Köszönöm -
sóhajtott Gareth, és eme szóra Ivonne meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Mr.
Saintwood ez nem játék, szeretnék önön egy teljes körű kivizsgálást végezni, mert az ön betegsége ebben az
állapotban nem produkál gyomorgörcsöt, hányingert és hányást - hozta szóba
ismét a vizsgálatot, melyre Gareth ismét ráemelte hűvös barna tekintetét.
- Haza kell
mennem - suttogta a férfi rekedten, majd az ablakon túli hajnalodó tájat
figyelte.
- Pihennie
kell - sétált az ágy másik oldalára Ivonne, ahol egy kocsi volt, amin orvosi
eszközök pihentek. Elvett róla egy injekciós tűt, és egy kis fiolából szívta ki
vele a tartalmát.
- Az
micsoda? - kérdezte Gareth összevont szemöldökkel.
- Pihennie
kell, ez majd segít - lépett oda ahhoz a kezéhez a nő, amelyikben a branül
volt. Gareth csak bólintott, ami tőle egy beleegyezés volt arra, hogy beadhatja
az injekciót. Ivonne meg is tette, és megvárta, amíg a férfi szemei
elnehezedtek, majd ismét lecsukódtak, végül lejjebb állította az ágyat. Maga sem
értette, miért akart ennyire foglalkozni a férfival, aki minden jel szerint
magasról tett az egészségére, mégis volt valami azokban a barna szemekben, amik
arra késztették, hogy ne adja fel. Tudta, hogy a férfi önmagától nem egyezett volna bele a vizsgálatokba. A szőke nővér immár harmadjára lépett be a
kórterembe, hogy elvigye a kocsit, de Ivonne feltartotta őt.
- Szóljon,
kérem Mr. Westbrooknak, szükségem van a segítségére, sürgős. Mondja meg neki,
hogy itt leszek - nézett a nővér zöld szemeibe, majd mikor a másik egy bólintás
kíséretében elment, ő maga beült a nővérpultba, hogy ott várja meg a
kollégáját, aki sok szívességgel tartozott már neki. Ráadásul szüksége volt
valakire, aki segít neki abban, hogy elérhesse azt, amit akar...
-----------------------------------------
Sziasztok!
Remélem elnyerte a tetszéseteket eme rész is, és nagyon köszönöm a pipákat, és a kommentet, kérlek ez után se felejtsétek el a pipálást, ha tetszett esetleg a rész :) Remélem nektek is jól telt a Karácsony, és már készülődtök a szilveszteri bulira. Idén még megpróbálok egy előzetest hozni, de teljes rész már csak jövőre lesz... Addig is legyetek rosszak/jók.
Következő rész érkezése: 2015. január 4.
Kedves Linaa!
VálaszTörlésEgy ideje olvasom a történetet és most vettem is a bátorságot, hogy hozzászóljak én is.
Egyszerűen csodálatos, amit művelsz, olyan szakavatottan, olyan profin fogalmazol, mint egy író, akinek már vagy millió könyve kiadásra került. Jobb szavakat nem találok erre, ez eszméletlen.
Teljesen bele tudom élni magam a cselekménybe és minden szavad egy gyöngyszem! Csak gratulálni tudok, és szereztél egy újabb feliratkozót magadnak :)
Sok sikert a jövőre tekintve és előre is Boldog Új évet kívánok :)
Amber,
Kedves Amber!
TörlésNagyon köszönöm a szavaidat, el sem tudod képzelni, mennyire megleptél, meghatottál és milyen jókedvet okoztál nekem soraiddal :)
A "szakavatottság" a kórházas sorozatok, dokumentumfilmek és utánaolvasások eredménye, de szerintem lehetne még jobb is, mindenesetre igyekszem elfedni a hiányosságaimat... :)
Köszönöm a feliratkozást, és a szép szavaidat, remélem nem okozok majd csalódást a későbbiekben sem :D
Neked is Boldog Új Évet, Lina :)
Kedves Lina!
VálaszTörlésMég annál is jobb lett, mint ahogy az elején gondoltam. :) Örülök a hosszúságának is. :P Tudod, én szeretek minél hosszabb fejezetet olvasni, jó persze, túlzásba sem kell esni.
Pazar rész lett. Amikor Gareth elájult lehetett érezni a feszültséget, a kétséget, hogy vajon magához tér-e még. Na persze akkor érdekes lett volna a történet, ha nem, de érted a lényeget. :) És úgy látom az orvosi részből is megcsináltad a feladatodat. Nem lehetett benne hibát találni szakmailag - szerintem, bár én nem vagyok orvos -, hitelesre sikerült.
Úgyhogy én alig várom a folytatást. :)
Tovább, tovább. :)
Puszi, Szemy
Kedves Szemy!
TörlésÖrülök, hogy elnyerte a tetszésedet ez a rész :) Örülök annak is, hogy sikerült átadni a feszültséget, amit szerettem volna az ájulásnál, és elég érdekes lett volna, ha pont a főszereplő nem ébred fel, de nálam nem lehet tudni, mindenesetre az elején még nem szeretnék ilyen durva lépésekhez folyamodni :)
Az orvosi részt pedig igen nehéz volt megírni úgy, hogy csak annyit tudok, amennyit utánajárok, és látok a dokufilmekben, de örülök, ha sikerült hitelessé varázsolni :)
Köszönöm a szép szavaidat,
Puszi, Linaa
Drága Lina!
VálaszTörlésHol is kezdjem... Talán elmondhatom, hogy egyet értek az előttem szólókkal hiszen az eddigi részek se voltak rosszak, de nekem ez tetszett a legjobban. Volt benne kellő izgalom, kellő fájdalom és szenvedés is. Az ahogy szegény Anával elbántál az gonoszság volt, de ez is része a jövőre néző terveidre, így azt hiszem megbocsátható. Viszont Ivonne mesterkedése egyre jobban kezd érdekelni. Azt hiszem most már kezdem érteni, hogy honnan ez a nagy "szerelem" iránta. Aztán majd meglátjuk. :) Minden esetre én nagyon várom a folytatást. :) És csak annyit mondanék még, hogy tovább, tovább :)
XoXo B.
Kedves Barbi!
TörlésÖrülök, hogy ismét olyat alkottam ami tetszik neked, és tudom, hogy gonosz voltam Anával, de igen, ez a lépés fontos lesz a történet során később. Igen, Ivonne mesterkedik, de arra a következő részben hamar fény derül, és sok minden miatt nagy a "szerelem" a hölgyemény iránt :D
Köszi, jövőre jön az új rész, addig is Boldog Új Évet!
XoXo, Lina