Negyedik

Ivonne alig fél órával a műtét megkezdése után feszülten lépett ki a műtő ajtaján. Gondterhelten támaszkodott a bemosakodó mosdó szélére miközben szorosan lehunyta szemeit. Képtelen volt felfogni, hogy az a férfi, akivel alig egy órája még vidáman cseverészett, aki a műtét utáni terveit ecsetelte, nincs többé. A miérteket kereste, és az okokat. Képtelen volt rájönni, mit vétett, pedig a válasz ott van a szeme előtt. Nagyot sóhajtott, és levette a maszkot, ami az arcát takarta. Az üvegfalon át még látta, ahogy altatóorvos letakarja a férfit. Képtelen volt tovább nézni a látványt, és megrendülten fordított hátat neki.

 - Nem a te hibád, Ivonne - lépett ki egy vele egy magas, sötét bőrű férfi. Kezében gyűrögette a műtős sapkáját.

 - Akkor mégis kié Zane? Ez egy egyszerű rutinműtét lett volna - rázta meg a fejét Ivonne, látszólag nehezen tartja magát. Idegesebbé vált, és képtelen elfogadni, hogy hiába küzdött negyed órán keresztül azért, hogy a férfi szíve újra verjen, nem történt semmi.

 - Nem tudhattad, hogy ez történik! Nem hibáztathatod magad minden ilyen esetnél, mert beleroppansz - válaszolt hevesebben a másik fél, de nem volt ideges.

 - Mondja ezt az, akinek még senki nem halt meg a kezei között! Honnan is tudhatnád te milyen érzés ez? - csattant fel Ivonne idegesen. Tekintete csalódott volt, mintha önmagában is megrendült volna a hite. Bele sem gondolt szavai súlyába, csak amikor meglátta Zane döbbent  arcát. - Sajnálom... Nem úgy gondoltam, én... - tűrte el a füle mögé idegesen a tincset.

 - Tényleg nem tudom, milyen érzés - csóválta meg a fejét a másik férfi, majd Ivonne vállára tette a kezét. - Menj haza, igyál meg egy teát, és pihenj - szorította meg a nő vállát biztatóan.

 - Nem mehetek haza, képtelen lennék otthon ülni. Maradok, így is kevesen vagyunk - felelte elszántan Ivonne.

 - Akkor csak pihenj le odalenn - utalt a pihenőszobára Zane, ami a földszinten volt.

 - Nem hiszem, hogy tudnék pihenni - ellenkezett Ivonne majd elhúzódott a biztató érintés alól. Nem akarta, hogy pátyolgassák. Meg tudott birkózni a saját lelkével, csak ez most túl nehéz lesz. Ez volt az első olyan eset, ami felett értetlenül állt, és tehetetlennek érezte magát. Így még egyszer visszanézett az üvegen túli letakart műtőasztalra, majd köszönés nélkül hagyta ott a kollégáját. Szüksége volt az egyedüllétre. Még közölnie kellett a férfi feleségével, hogy nem élte túl a beavatkozást, hogy történt valami, amire csak a boncolás után kaphatják meg a választ. Talán tényleg az ő hibája volt, talán nem. De ha nem ő volt a vétkes, akkor sem lesz nyugodtabb, a tudat ott marad, és nem tudja kitörölni az emlékei közül. Az ilyen esetek megrendítik egy orvos önmagába vetett hitét, ahogy Ivonne is csalódott. De nem adhatja fel. Mégis egyetlen apró pillanatra azt hitte, jobb lenne e nélkül a hatalmas felelősség nélkül. Aztán rájött, hogy képtelen lenne mást csinálni, hiszen az, hogy sok embernek segíthetett eddig is, nagyobb erőt ad. Mégis az, hogy valaki az ő kezei alatt halt meg, fájó késdöfésként érte őt.

 A hűvös levegő csípte az arcát, ahogy kilépett a kórház apró parkjába. Itt-ott díszlámpák adtak némi könnyebbséget a tájékozódáshoz, de Ivonne az első padra leült, és hogy ne kelljen szembesülnie a rá váró nehéz feladattal, próbálta elterelni a gondolatait. Nem akarta, hogy kínzó agyszüleményei tovább rombolják a magabiztosságát, de mégsem volt képes csak a park szépségében gyönyörködni. Lelki szemei előtt egy barna szempár nézett rá, mely egyszerre volt segélykérő és elutasító. Melyben a remény apró foszlányát látta, mintha egy rég nem látott tekintet más testbe költözött volna. Nem tagadhatta, hogy a férfi belopózott elméjébe, és nem volt hajlandó onnan távozni. Amióta összetalálkozott a tekintetük, megrendült a hite abban, hogy az élete úgy teljes, ahogy volt. Az a férfi maga volt a kísértés, mégis annyira elutasító volt. A stílusa annyira fellengzős, és egoista. Látszik, hogy gazdag lehet, hiszen bárhol felismerte volna a gazdagok sajátos arroganciáját. Ez alól egyikük sem volt kivétel, és pont ezért verte ki a fejéből azt, hogy elfogadná egy ilyen férfi közeledését. Többé nem tehetett ilyet. Nem mintha úgy érezte volna, hogy a másik akart volna tőle valamit, hiszen a telefonja volt a legnagyobb „szerelme”. Ráadásul a betege is volt, így egyértelmű, hogy sosem lesz köztük semmi. Nem akarná, még egyszer nem kerülne a gazdagok közé. Épp elég volt neki az a megaláztatás, amit akkor végig kellett élnie, Ben mellett, még egyszer nem tudná megtenni. S ezzel beszélte le magát arról, hogy meg akarja ismerni a férfit. Ráadásul Ivonne régimódi lány volt, sosem kezdeményezett volna, és nem most fogja elkezdeni.

Gondolataiból önfeledt beszélgetés zökkentette ki, és az órájára nézve rájött, hogy lassan fél órája ücsörög egy helyben, annyira elkalandozott elmélkedéseinek hullámvasútján. Komoly feladat várt még rá, amit nem halogathatott tovább. Beszélnie kellett a halott férfi feleségével. Mielőtt mástól tudja meg, el kellett mondania neki, elvégre ő volt a műtét vezetője, neki kellett elvégezni eme folyamat legnehezebb részét...

Ana idegesen trappolt le a lépcsőn, amikor meghallotta a bátyját. Hamar meg is találta őt a nappaliban egy pohár aranyló töménnyel a kezében, és egyből rá is rontott azzal, hogy beszélni akart vele. Szavai után Gareth csak lassan fordult felé, majd úgy tett, mintha észre sem vette volna a papírokat. Csak nézte a húgát, és vonásai ismét megkeményedtek. A pillanat törtrésze volt csak, és kiitta a maradék italát, majd a szekrényhez lépett. Öltözete hiányos volt, ugyanis csak egy fekete köntös volt rajta, és körüllengte férfi parfümjének illata.

 - Mit keresel itt? - kérdezett, miközben a ruhái közt kutakodott öltöny után.

 - Mégis mikor akartad elmondani? - Ana hangja még mindig hisztérikus volt, nem hitte el, hogy a bátyja egy ilyen nagy dolgot képes volt eltitkolni.

 - Te miről beszélsz? - pillantott ki a szekrényajtó jótékony takarásából a férfi, majd végignézett a húgán. Közben elővett egy öltönyt, fehér inget, és egy mély bordó nyakkendőt.

 - Arról, hogy rákos vagy! Mégis mikor akartad elmondani? Ha meghalsz? Vagy utána sem? - rázta meg a kezében lévő papírokat Ana idegesen. Ajkai megremegtek, de nem engedett utat a feltörni vágyó könnyeknek.

 - Ki kért meg rá, hogy kutakodj? - vágott vissza választ sem adva Gareth, majd a köntöse alá vette fel az öltöny nadrágját, utána levette a felsőtestét takaró ruhadarabot, és az inget kapta magára. Látszólag nyugodt volt, de mégis az a délutáni rosszullét mintha kellemetlen érzést hagyott volna benne.

 - Gareth a testvéred vagyok! Miért nem tudsz megbízni bennem? Felnőttem - vágta a fejéhez Ana dühösen, melyre már Gareth pillantása is dühösen villant meg.

 - Felnőttél? Azért kellett utánajárnom, mit is csináltál Kanadában, amióta Alex meghalt igaz? Azért hívott fel anyánk kétségbeesve, hogy eltűntél, és valami James keresett téged tajtékozva - bombázta Gareth a húgát kérdésekkel, még az ing is félig kigombolva maradt, mikor a kezével gesztikulált. Ana arca döbbenetről árulkodott, és képtelen volt elhinni, hogy a bátyja kutakodott utána.

 - Mit tudsz? - ejtette maga mellé esetlenül a leleteket tartó kezét. Tekintetében félelem tűnt fel, és érezte, hogy valami elzárta a levegő útját.

 - Mindent. Mégis hogy képzelted ezt? Árulod a tested, hazudsz anyádnak, és nekem, majd elvárod, hogy úgy segítsek neked, hogy semmit nem tudok? Ana ez nem így megy, most pedig megvádolsz, hogy nem mondtam el a betegségemet! Nem volt rá alkalom - Gareth tekintete haragról árulkodott, és csalódottságról, ami elsöpört minden más érzést, és Ana lelkében bűntudat ébredt.

 - Soha nem is voltál az életem része, és higgyem el, hogy most az akarsz lenni? Most is menni készülsz! - mutatott az öltöny zakójára Ana, ami még a kanapén hevert érintetlenül. Ana is csalódott volt, annyi mindent akart a bátyja fejéhez vágni, és most hirtelen semmi nem jött ki ajkai közül.

 - Ana, ne kezdjük ezt most elölről légy szíves! Megnyitóra kell mennem, és nem késhetek el! - kötötte meg a nyakkendőjét feszülten Gareth.

 - Ne fordíts nekem hátat! - emelte meg a hangját Ana, ahogy a bátyja elfordult tőle. - Nem mondhatod el anyának azt, hogy...

 - Azt, hogy az egy szem lánya egy prosti, aki meg akart szökni a futtatójától? Aztán eljöttél hozzám, hogy kivásároljalak. Szánalmas - nézett Ana szemeibe Gareth, de továbbra sem hagyta abba a ténykedést. Készült a megnyitóra, amin egy óra múlva már ott kellett lennie. Nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez, mert túlságosan is haragudott a húgára, ám most jogtalanul. Nem csinálhatott úgy, mintha minden rendben lenne köztük, mégis ezt tette, mert jobbnak látta nem a valódi problémával foglalkozni.

 - Igen szánalmas vagyok! És te mi vagy? Eltitkolod a betegségedet, és azt várod, hogy örüljek? Elhagytál, miután apa meghalt, és egyedül voltam, James elhitette velem, hogy más vagyok, hogy különlegesebb vagyok a többieknél. Hibáztam, és most az egyetlen, aki segíthetne, hátat fordít nekem, nem is értem, miért erőlködök még mindig - kezdett hosszabb beszédbe Ana. Lehangolt volt, és végtelenül szomorú, hiszen a férfi, akire mindig felnézett még mindig fényévekre volt tőle a saját kis világában. Nem hitte volna, hogy idáig fajulnak majd a dolgok kettejük között.

 - Én sem értem, miért hiszed, hogy kettőnk közt ez a kapcsolat jobb lesz - hagyták el Gareth száját az újabb eltaszító szavak. - Nem vagyunk hasonlóak. Nem ismerlek, és te sem engem. Két külön világ vagyunk, akik sose fogják megérteni egymást. Nem akarlak kivásárolni, mert azt tanultam, hogy amit főztél, edd is meg - rázta meg a fejét Gareth hűvös tekintettel. A szavai önmagából is fájdalmat váltottak ki, rajta viszont a húgával ellentétben nem látszott. Látta összetörni a fiatal lányban azt a személyről alkotott képet, ami ő sosem volt. De nem akart szorosabb viszonyba kerülni a húgával. Túl sok volt a rossz emlék abból az időből, amikor megpróbálta, túl sok volt a visszautasítás, és a belső hangja egyetlen mantrát hajtogatott: Sosem leszel elég! Ana lassan fújta ki a levegőt, és nem hagyhatta, hogy újabb sebet ejtsen rajta a férfi, akit bátyjaként szeretett és szeret még most is. De nem bírt el ennyi szót a lelke, nem bírta elfogadni, hogy a bátyja mégis képes volt arra, hogy lerombolja a benne megalkotott képet.

 - Rohadj meg! Bárcsak meg sem születtél volna! Akkor nem lenne semmi gondom az égvilágon - Anánál betelt a pohár, és elindult az ajtó felé, hogy vissza se nézzen többé. Félúton viszont meggondolta magát, visszafordult, és egyenesen Gareth elé sétált. Megpróbálta a lehető legridegebb arccal nézni a vele szemben álló férfit, majd átnyújtotta a leleteket, amiket a férfi el is vett. - Remélem, soha többet nem találkozunk. Ne keress többé, és én sem foglak! - kegyetlen szavak voltak fájó, mögöttes tartalommal, de Ana már nem akarta hallani a választ. Sietve hagyta maga mögött a férfit, és elhatározta, hogy soha többé nem akarta látni. Tudta nagyon jól, hogy korábban elhangzott szavai mély sebet üthetnek a férfi lelkében, hiszen nem volt rest meghallani azokat a kifejezéseket, melyekkel az apja illette. Sosem akarta kimondani, de Gareth képes volt a legrosszabb énjét kihozni belőle. Ezek után nem volt tovább maradása Vegas-ban, és haza sem mehetett többé, ha meg akarta óvni az anyját. Már csak azt kellett kitalálnia, hova mehetne ezek után...

Gareth leforrázva érezte magát, miközben csak figyelte, ahogy a húga magára hagyja. Most sem szándékozott utána menni, ahogy a legutóbb sem akadályozta meg a távozását. Nem akarta feltartóztatni, és már a legutóbbi találkozásuknál is azt remélte, hogy nem fogja keresni többé. Pontosan azt akarta, hogy a lány hagyja békén, most mégsem érzett elégtételt, vagy megnyugvást. Sokkal inkább fájdalmat érzett, ami megfoghatatlan volt, és lassan bontakozott ki. Először csak a mélyre eltemetett lelke sajdult fel, majd eme fájdalom fizikailag is megtestesülni látszott. A halántékánál kezdődött, hasító kegyetlen gyötrelemként, majd émelygés lett úrrá rajta, sokkal erősebb, mint délután a kórházban. Kénytelen volt leülni, és az arcát a kezeibe temetni, hogy összeszorítva szemeit remélje az enyhülést. Kimerült volt, és ezt most érezte igazán, de nem maradhatott otthon, hiszen még volt egy feladata mára. Egy megnyitó, ami idén a sokadik. A közelben vett meg egy éttermet pár hónappal ezelőtt, és sikerült felújítania, most pedig készen áll arra, hogy nyilvánosságra hozza vállalatának újabb gyermekét, mert ő mindig is ebben volt a legjobb. Már korán rájött, hogy képes felmérni pillanatok alatt, hogy egy csőd szélén álló üzlet megérte-e a befektetést, vagy sem. A munkája fontosabb volt a magánéleténél, és sosem ragaszkodott igazán senkihez. A nőket nem tartotta többre, csak a vágyai kielégítését elősegítő tárgyakra, és nem akart ezen a szemléletén változtatni. Pedig a lelkében egy akkora űr tátongott, amelyet betölteni sem tud semmi mással, ő mégsem fogadta be az érzést, amit a másik nem egy tagja adhatna neki.

 Nagyot sóhajtva egyenesedett ki a kanapén hosszú percek múltán bár a fájdalmas rosszulléte csak alig enyhült. A teste jelzett számára, ő mégsem vett róla tudomást még akkor sem, mikor a zakót felvéve elindult az ajtó felé, ahol egy pillanatra szédülni kezdett. De ez a pár másodperc hamar tovaszállt, ő pedig magabiztosan folytatta az útját a bordó hibrid Lexus felé, ami a ház előtt parkolt. Alig negyed óra alatt érkezett meg a tömött parkolóhoz, ahol már John nyitotta ki neki az autója ajtaját. Ő egy pillanatra a járműnek támaszkodott, és cigarettára gyújtott.

 - Minden rendben, Uram? - kérdezte a férfi, ahogy végignézett főnöke sápadt arcán, és a homlokon, melyen néha megcsillant egyetlen izzadtságcsepp.

 -  Igen, csak fáradt vagyok - felelt tömören Gareth, majd eltaposta a csikket. Feszült volt. Maga sem tudta, hogy honnan ez a feszültség, ami elárasztotta minden tagját, hiszen a megnyitóra nem foghatta. Ez már a sokadik volt pályafutása során, és a beszédeit is mindig precízen írta meg, mégsem gondolt arra, hogy talán a húgával történt veszekedés okozta mindezt a feszültséget, amit érzett.

 Lassú léptekkel közeledett az épület hátsó bejárata felé, mögötte szorosan követte a férfi, ki lerántotta a leplet húga piszkos titkáról, hogy védje főnökét. Ez volt a dolga, s minden egyes alkalommal száz százalékosan akart teljesíteni. Aggódott a főnökéért, habár nem tudott a betegségéről, a szürkés arc megrémítette őt, így nem volt hajlandó pár lépésnél nagyobb távolságra lenni tőle. Csendesen követte a hátsó bejáraton át a tömött étterembe, ahol most rengeteg gazdag vendég taposta a frissen lerakott sötétbarna laminált padlót. Az étterem hatalmas volt, és natúr barna színeivel kellemes hatást keltett. Az egyik oldalon hosszú pult mögött három pultos dolgozott sebesen, és az asztalok most félretolva roskadoztak az italok és ételek sokaságai alatt. Több pincér pezsgővel megrakott tálcát vitt körbe a vendégek között, akik elmélyülten beszélgetve várták a megnyitót, és Gareth beszédét. A helyiségben lágy zene szólt, és a beszélgetésekkel összeolvadva tompa morajjá változott. Ahogy az étterem tulajdonosa belépett, több vendég is felé fordult, s némelyikük oda is sietett gratulálni a férfinak, aki egy kényszeredett mosollyal nyugtázta, de a harmadik kézfogás után visszatért a hűvös távolságtartáshoz.

A pult mellett megtalálta tekintetével Elizabeth-et, amint éppen egy koktélt szürcsölgetett. Elnézést kért a vele szemben álló férfitól, és odasietett a nőhöz.

 - Végre, azt hittem sosem ér ide, nem érdekes - legyintett a nő, mert menet közben a papírokat fürkészte. Előbb észrevette a főnökét, mint ahogy az odaért volna hozzá. Elizabeth fekete, combközépig felsliccelt pánt nélküli esélyit viselt, ami ízlésesen simult a testére, kihangsúlyozva vékony derekát. Gareth futólag mérte végig, majd egy whiskey-t rendelt magának. - Kezdhetjük? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét kérdőn a nő, majd felállt a bárszékről.

 - Volt még egy kis dolgom - vonta meg a vállát a férfi, majd felemelte a poharát, amit letettek elé, jelezvén, hogy túl akar lenni a megnyitón. Figyelte egy ideig Lizbeth lágyan ringó testét, majd kénytelen volt leülni a székre, ahogy a szédülés ismét megrohamozta elméjét. Emellé ismét párosult egy apró szúró érzés mindkét halántékánál, és az émelygés ismét erősebbé vált. Csak a beszéd alatt ne rosszabbodjon. Gareth felhajtotta az italt, majd mély levegőt vett, hogy elűzze a rossz gondolatait. A megnyitóbeszédét már rég fejből tudta, és nem aggódott, hogy esetleg a lámpaláz elveszi a hangját.

 - Jó estét kívánok minden kedves vendégnek, ki megtisztelt ma a jelenlétével ezen a jeles napon - csendült fel Elizabeth vidáman csilingelő hangja, ahogy az emelvényről végighordozta határozott tekintetét a felé forduló arcokon, majd ismét egy mosoly pihent meg ajkain. - Számomra a megtiszteltetés, hogy én jelenthetem be az étterem új tulajdonosát, aki egy beszéddel készült nekünk a mai estére - tartott még egy kisebb hatásszünetet, hogy Gareth-re emelhesse barna szemeit - Gareth Ray Saintwood! - a kezeit a férfi felé nyújtotta, majd tapsot kezdeményezett, és hátrébb lépett, hogy Gareth majd odamehessen az emelvényre. Ám a férfi másodpercekig még csak ült a széken, és körbehordozta tekintetét a tömegen. Nem volt képes felfogni, hogy a taps neki szólt, és mély levegőt vett, hogy fel tudjon állni. John egyből odalépett hozzá, de egy intéssel zavarta el maga mellől, és indult el határozottnak látszó lépésekkel az emelvény felé. Megköszörülte a torkát, majd körbehordozta a tekintetét az egybegyűlteken, belekapaszkodott az előtte lévő pódium széleibe, és egy mély levegőt vett. Ez semmit sem segített, mert az emberek alakja összemosódtak előtte, és nem láthatta tisztán az arcukat. A tekintete elé táruló kép elmosódott, és még egyszer megköszörülte a torkát. 
A világ elhalkult körülötte, és a helyiségben uralkodó csend egybeolvadva a zenével adott egy buborékon kívüli érthetetlen egyveleget, amit a férfi nem tudott megfejteni. Hiába vett mély levegőt, és hiába kapaszkodott tovább az emelvénybe, a lábai kezdték felmondani a szolgálatot, és ő maga már nem volt képes megtartani testének tömegét. Kezei elengedték a fát, mely eddig még tartotta őt, és teste tehetetlenül rogyott alá. A zuhanás olyan hamar történt, és a kemény talaj érintése sem volt olyan kegyetlen, mert egy kéz elkapta őt. John ugrott egyből, ahogy meglátta főnöke egyensúlyvesztését, és ő helyezte a padlóra Gareth ájult testét.

 - Valaki hívjon egy mentőt! - sikoltott fel egy nő a tömegből aggódva, miközben Elizabeth már tárcsázta az emlegetett számot. A telefonból információkat kértek a beteg állapotáról, és a nő sietve rohant oda, hogy meghallgassa a férfi szívverését.

 - Alig hallom, most pedig... Nem ver a szíve - tört ki az asszisztens hisztérikus kiabálásban, de a telefon túl végén lévő hang mégis megnyugtatta.

 -  Nyugodjon meg! Mondom, mit tegyen, a mentő úton van - emelte meg a hangját határozottan a férfi. Most egy emberélet forgott kockán, és amíg nem értek oda a kollégái, addig kénytelen volt valaki elkezdeni a mesterséges újraélesztést, és Elizabeth kihangosította a telefont, hogy hallja az utasítást.

 - Álljanak hátrébb... kérem, álljanak hátrébb - rogyott a férfi mellé, és kezdte el a szívmasszást az utasítás szerint. Nem halhat meg! Eme gondolat ragadta el magával, miközben eszelősen tette azt, amit mondanak neki.

(...)Varázsos békesség ölelte körül őt, és lassan egy táj bontakozott ki lelki szemei előtt. Hatalmas kertben állt, és egy őszi tájat látott. A fák lombjai rézvörös színt öltöttek, és cipőit elfedte a lehullott avar. Nem érdekelte, mert olyan gondtalannak érezte magát, mintha a saját életének minden terhe lehullott volna róla a megbarnult levelekkel együtt. Lassan indult el a fák felé, de valami megtorpanásra késztette. Felemelte a kezeit, és saját tinédzserkori testének kezeivel találkozott szembe. Fogalma sem volt, hogy mi történt, és valahogy képtelen volt ezzel foglalkozni. A háta mögött egy gyönge hang hívta, ő pedig megfordult, de nem látott semmi mást, csak a nagybátyja házát, mely méltóságosan terült el szemei előtt. A terasz ajtajában egy barna fürtös kislány tűnt fel, ki alig volt négy éves, és mosolyogva intett neki. Ő visszaintett, és boldogság uralta el lelkét, hogy egyedül látta a gyermeket. Keze tudtán kívül intett a húgának, mellyel magához invitálta őt, és amaz meg is indult felé boldogan. Mikor közelebb ért hozzá, akkor leguggolt, és kitárta karjait, hogy a kicsi Ana két karja közé rohanjon, és felboruljanak nevetve az avarban.

 - Gyere velem Ray, játszunk - mosolygott felkelve a bátyjáról a kislány, majd csípőre tette a kezét.

 - Nem szabad nekünk... - komorodott el Gareth, majd ő maga is felült az avarban. Mozdulatai alatt ropogott az avar, de nem érdekelte. A teraszt figyelte, ahol bármikor felbukkanhatott a személy, aki elől menekült.

 - Engem nem érdekel, gyere - indult meg a kislány, majd pár lépés távolságból fordult csak meg. A napfény a háta mögött elvakította a fiút, aki hunyorogva sem tudta kivenni az arcot.(...)

 - Harminchat éves fehér férfi, szívleállással hívták a segélykérőt. Pulzus alig érezhető, vérnyomás hetven per negyvenkettő - robbant be az ajtón a két mentős, miközben Gareth arcát egy lélegeztető maszk takarta el. Ivonne éppen akkor végzett egy beteggel, mikor meglátta a két mentőst beviharozni a traumatológiára. Sietve rohant oda, és először fel sem fogta, honnan ismerős a félig ájult arc, nem az érdekelte.

 - Mióta van eszméleténél? - kérdezte határozottan, ahogy meglátta a félig nyitott szemeket rá meredni.

 - Eddig eszméletlen volt - válaszolt a szemüveges mentős férfi, ahogy haladtak a folyosón. Ivonne egy kis lámpával nézte meg a férfi retinájának reagálását, de Gareth tekintetét ismét a szemhéja rejtette, és a feje oldalra csuklott. A szívmonitor még négyet csipogott, majd szabályos sípolásba kezdett, melyre az ágy megállt, és Ivonne felugrott a férfi mellé, hogy szívmasszázst alkalmazzon.

 - Kérem a defibrillátort, töltés százra - pattant le a férfi mellől, amikor az egyik nővér a kezébe nyomta a kért eszközt. - Hátrébb - szólította fel a körülötte lévőket, majd a két megfelelő pontra tette a készüléket, melyre a férfi teste kicsit megemelkedett.

 - Semmi - csendült fel a nővér hangja a sípoló szívmonitort nézve.

 - Töltés kétszázra! - adta ki az újabb utasítást Ivonne - Mr. Saintwood nem az én kezeim alatt fog meghalni! Gyerünk már - beszélt a hordágyon fekvő férfi testéhez, majd ismét a férfi mellkasához érintette az eszközt...

(...) - Gyere már, Gareth - sietett oda hozzá Ana, majd apró kezét nyújtotta felé. - Tudom, hogy akarod! - nevetett fel a kislány csilingelő vidám hangon, mely megmelengette az ifjú megfagyott szívét. Minden vágya az volt, hogy ez az egész tényleg ne érjen véget, és megfogta a kis kezet, mely még mindig szüntelenül az övéért nyúlt. Felállt az avarból, és hagyta, hogy a húga húzza maga után. A nap langyos sugarai kellemesen melegítették fel a levegőt, de a messzi távolban már sötét felhők gyülekeztek, hogy eltakarják a napot, mely elfeledtette a gondokat a két testvérrel. Gareth mégis mosolyogva követte a kislányt, aki hirtelen torpant meg, hogy felnézve a bátyjára mosollyal az arcán kérlelje őt.

 - Kérlek, bújócskázzunk! - ott Ana vidáman, és összetette a két kezét, mintha könyörögne.

 - Ana, megmondtam, hogy menj kezet mosni! - csendült fel egy mélyebb férfihang mögöttük. Mindketten megfordultak, és az apjuk ált mögöttük. Jeges tekintettel mérte végig a fiát, és a ház felé mutatott. A kislány lemondón indult el a ház felé, Gareth pedig megkerülte az apját, hogy elmenjen mellette, de a férfi megragadta a karját, és magához rángatta őt. - Még egyszer hozzászólsz, vagy akár csak ráemeled a tekinteted...

 - Tudom, nem kell emlékeztetned rá, hogy életed legnagyobb hibája vagyok - rántotta ki a kezét Gareth az apjáéból, és elindult a ház felé.(...)

Gareth ki akart törni az álomból, mert sosem volt része ebben a kiváltságban. Most pedig az egész fogva tartotta, és mélyre taszította, ő pedig csak szabadulni akart. Valami mégsem engedte az álomból, hanem egy sötétségbe taszította, mely fullasztó volt és végtelen. Mindemellett szörnyen gyengének érezte magát, és fáradtnak, mint aki hetek óta nem aludt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el az óta, hogy összeesett addig, amíg távoli zajként hallotta meg egy gép lassú csipogását, és lépések halk zaját. Nem tudta, hogy hol van, de aztán a gépek egyre hangosabbá váló csipogása ráébresztette a rideg valóságra, és ekkor már nem akart felébredni. De a fullasztó öntudatlanság már nem tartotta fogva, és szemhéjai résnyire nyíltak csak ki, ám az a kevés neonfény is elég volt ahhoz, hogy ismét lehunyja szemeit.

 - Levették az altatásról? - hallott meg egy ismerősen csengő, határozott női hangot maga mellett. Ezután egy kéz hozzáért az alkarjához, ahova egy branül volt behelyezve, amit a nő most megigazított.

 - Már lassan egy órája. Hamarosan fel kell ébrednie - válaszolt egy vékonyabb női hang a kérdés kimondása után egyből.

 - Köszönöm, elmehet - biccentett Dr. Deveraoux a szőke nővérnek, aki sietve hagyta el a szobát. Ivonne a kezébe vette a férfi leleteit, és összevont szemöldökkel figyelte a férfit, aki lassan kinyitotta a szemeit, és ráemelte fáradt barna tekintetét. A karikák a szemei alatt most még sötétebbek voltak, arca pedig falfehérré vált.

 - Üdv újra köztünk, Mr. Saintwood - köszöntötte Ivonne a férfit határozottan, ahogy az ágya mellé lépett, hogy a távirányítóval félig ülő helyzetbe emelhesse őt.

 - M-mit keresek itt? - suttogta rekedt hangon Gareth, de még mindig gyengének érezte magát. Próbálta összerakni a képet, hogyan is került be ide, de az elméje piszkos tréfát űzve vele nem adta meg eme információkat.

 - Összeesett a megnyitóján, ahol leállt a szíve, majd beérve a kórházba ismét megtörtént a baj. Két percig volt halott, szóval örülhet, hogy most itt beszélgetünk - szólalt meg ismét Ivonne, feddő hangon, miközben keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját.

 - Hogy...? - akadt el a kérdése a férfinak, akinek most fogalma sem volt, hogy mi történt.

 - Túlhajszolta magát. Miért tesz ennyire az egészségére? - tett fel egy költőinek szánt kérdést Ivonne, ahogy végigmérte az ágyon fekvő férfit.

 - Rengeteget dolgozom - nyerte vissza a hangját Gareth, aki makacs módon kitartott a saját rögeszméi mellett.

 - Most egy pár napig nem fog. Addig is szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni - vetette fel az ötletét Ivonne. Igazából már akkor is feltűnt neki valami, mikor először beszélt a férfival, és fényt akar rá deríteni minden áron.

 - Nem... Szó sem lehet róla - fehéredett el Gareth, már ha ez még lehetséges volt, miközben hátrahajtotta a fejét. Rosszullét kerülgette, ami Ivonne-nak is feltűnt.

 - Jól érzi magát, Mr. Saintwood? - kérdezte, ahogy odalépett a férfihoz, aki a szája elé tette a kezét, miközben megcsóválta a fejét. A doktornő az ágytálért kapott, majd Gareth elé tette, aki utat engedett kavargó gyomra tartalmának, már ha lett volna ilyen, de ehelyett csak öklendezett, míg végül méregzöld váladék hagyta el ajkait. Percek múlva ért csak véget a roham, majd Ivonne a belépő szőke nővér kezébe adta az ágytálat, és egy zsebkendőt adott a férfinak, utána egy pohár vizet, amit a szájához tett. - Igyon - kérte Gareth-et, aki pár kortyot leerőltetett a torkán az átlátszó folyadékból, majd lehunyt szemekkel dőlt hátra.

 - Köszönöm - sóhajtott Gareth, és eme szóra Ivonne meglepetten vonta fel a szemöldökét.

 - Mr. Saintwood ez nem játék, szeretnék önön egy teljes körű kivizsgálást végezni, mert az ön betegsége ebben az állapotban nem produkál gyomorgörcsöt, hányingert és hányást - hozta szóba ismét a vizsgálatot, melyre Gareth ismét ráemelte hűvös barna tekintetét.

 - Haza kell mennem - suttogta a férfi rekedten, majd az ablakon túli hajnalodó tájat figyelte.

 - Pihennie kell - sétált az ágy másik oldalára Ivonne, ahol egy kocsi volt, amin orvosi eszközök pihentek. Elvett róla egy injekciós tűt, és egy kis fiolából szívta ki vele a tartalmát.

 - Az micsoda? - kérdezte Gareth összevont szemöldökkel.

 - Pihennie kell, ez majd segít - lépett oda ahhoz a kezéhez a nő, amelyikben a branül volt. Gareth csak bólintott, ami tőle egy beleegyezés volt arra, hogy beadhatja az injekciót. Ivonne meg is tette, és megvárta, amíg a férfi szemei elnehezedtek, majd ismét lecsukódtak, végül lejjebb állította az ágyat. Maga sem értette, miért akart ennyire foglalkozni a férfival, aki minden jel szerint magasról tett az egészségére, mégis volt valami azokban a barna szemekben, amik arra késztették, hogy ne adja fel. Tudta, hogy a férfi önmagától nem egyezett volna bele a vizsgálatokba. A szőke nővér immár harmadjára lépett be a kórterembe, hogy elvigye a kocsit, de Ivonne feltartotta őt.

 - Szóljon, kérem Mr. Westbrooknak, szükségem van a segítségére, sürgős. Mondja meg neki, hogy itt leszek - nézett a nővér zöld szemeibe, majd mikor a másik egy bólintás kíséretében elment, ő maga beült a nővérpultba, hogy ott várja meg a kollégáját, aki sok szívességgel tartozott már neki. Ráadásul szüksége volt valakire, aki segít neki abban, hogy elérhesse azt, amit akar...

 -----------------------------------------

Sziasztok!

Remélem elnyerte a tetszéseteket eme rész is, és nagyon köszönöm a pipákat, és a kommentet, kérlek ez után se felejtsétek el a pipálást, ha tetszett esetleg a rész :) Remélem nektek is jól telt a Karácsony, és már készülődtök a szilveszteri bulira. Idén még megpróbálok egy előzetest hozni, de teljes rész már csak jövőre lesz... Addig is legyetek rosszak/jók.

 Következő rész érkezése: 2015. január 4.