Dr. Adam Westbrook magas férfi volt, fekete rövidre
vágott hajjal, és ugyanilyen szemekkel, melyek felett sűrű szemöldököket
ráncolt a nap minden percében. Termetéhez erős testalkat párosult, és egyfajta
megfoghatatlan bizalmat sugárzott az emberek felé fehér köpenyében, és mégis
kedves tekintetével. Szája sarkában mégis ült egyfajta pimasz vigyor, ami
cinkosságot csempészett a negyvenes férfi arcára. Most is sietve szelte át a
folyosót, majd lépcsőn rohant fel egy emeletet, és a szőke nővér által adott
helyre igyekezett. Már a folyosó végéről meglátta a barna tincseket, és az a
cinkos mosoly rögtön kiült ajkaira. Gyorsan közelítette meg a nőt, és finoman
érintette meg a tablet fölé görnyedő Ivonne vállát.
- Hívtál?
Miben segíthetek? - kérdezte a férfi rekedt hangján, majd Ivonne tekintetét
kutatta.
- Igen. Van
egy betegem, de sehogy sem áll össze a kép - csóválta meg fáradtan a fejét
Ivonne.
-
Vizsgáltasd ki - vonta meg a vállát Westbrook, de a másik csak felvonta a
szemöldökét, és tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. - Tünetek?
- A férfinak
gyomorrákja van, de még korai stádiumban, viszont a főorvos szerint
gyomorgörcsei vannak, rosszullétei, és alig fél órája ébredés után epét
hányt... - sorolta fel a tüneteket Ivonne, majd ismét a leleteket tároló tablet
felé görnyedt. Sosem fogja megszokni ezeket az új készülékeket, amik nagyrészt
felváltották a papír alapú leleteket.
- Első
körben fekélyre gondolnék, de miért hívtál? - pillantott le a férfi a tabletre,
majd vissza a nőre.
- El
szeretnék végezni egy teljes körű vizsgálatot - sóhajtott fel Ivonne, majd ő is
belenézett az ébenszínű szemekbe.
- A beteg
engedélye nélkül - fejezte be a mondatot Westbrook. Nem ez lenne az első, hogy
szívességet tesz a nőnek, elvégre nem egy műszakját vette át tőle az elmúlt
időben. - Hogy tervezted? - adta be a derekát a férfi.
- Ma
behozták őt ide, szívrohama volt, kicsit túlhajszolta magát, kapott altatót,
amitől még sokáig fog aludni - Ivonne a tabletre hajtotta a tokot, majd kihúzta
magát. - Kérlek, szükségem van a segítségedre.
- Megkapod Ivonne,
csak vigyázz a következmények miatt - figyelmeztette a férfi, majd ő is
kiegyenesedett, és így legalább negyven centivel volt magasabb a nőnél.
- Tudod,
hogy teszek rá, a betegem élete fontosabb - dugta zsebre kezeit Ivonne, majd
elindult Gareth kórterme felé. Tudta, hogy a férfi beleegyezik majd a
segítségbe, és egyedül képtelen lett volna megcsinálni. Viszont azt is tudta,
hogy a tünetek valamit mondani akartak, és ő ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.
Valamiért úgy érezte, hogy küzdenie kell a férfi egészségéért, ha már az
feladta. Mert ő így látta, hogy az ágyon fekvő, békésen alvó Gareth
Saintwoodnak minden fontosabb, mint az egészségi állapota.
Elgondolkodva figyelte a békésen alvó férfit, a
gondterheltség redőit, és a borostás arcot, melyről most eltűnt minden
ridegség, ami éber állapotában elcsúfította arcát. Mintha az ágyon fekvő
személy teljesen más lenne, mint akivel előző nap beszélgetett a főnöke
irodájában. Szeretne a fejébe látni, de valami mindig meghátrálásra késztette. Egy
orvos és a betege közt nem lehet semmiféle kapcsolat a kórházon kívül!
Ivonne-nak mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ne lásson bele többet
abba a barna tekintetbe, mint amennyit a férfi láttatni akart, de nem tehetett
arról, hogy azok az íriszek egy rég elhunyt - számára oly kedves - személyre
emlékeztették. Ennek ellenére mégis más volt, Gareth egész lénye valamiféle
megfoghatatlanságot sugárzott.
- Ivonne...
Meggondoltad magad? - zökkentette ki Dr. Westbrook hangja őt a gondolataiból.
- Tessék? -
kérdezett vissza, a kollégájára emelve tekintetét.
-
Meggondoltad magad? - ismételte el a kérdést a férfi, és kérdő tekintettel
várta a választ.
- Nem, tudod,
milyen vagyok - engedett meg magának egy félmosolyt Ivonne, majd indulásra
készen állt az ágy egyik végébe, hogy együtt tolják ki az ágyat a szobából.
Ilyenkor hajnalban könnyebb volt elvégezni a szükséges vizsgálatokat, ugyanis
még nem voltak sokan, és a főorvos sem tartózkodott még benn, hogy felesleges
keresztkérdéseket tegyen fel. Mindemellett amikor tilosban járt, eluralta egy
különös adrenalin löket, ami olykor emlékeket szabadított fel belőle, néha
pedig aggodalommal töltötte el, de sosem hátrált meg. Ám éppen betolták a
liftbe Gareth ágyát, mikor Ivonne telefonja őrült rezgésbe kezdett a zsebében.
- Mennem
kell... Meg tudod csinálni egyedül is? - fordult a férfi felé, mikor meglátta,
hogy ki csipogott rá.
- Persze,
majd szólok Zane-nek - bólintott beleegyezően Westbrook, majd amikor Ivonne
kiszállt volna, még visszafordult az ajtóban.
- A vérképet
is...
- Tudom a
dolgom, Ivonne - intette le a férfi, ő pedig elgondolkodva figyelte, ahogy az
ajtó bezárul, majd elindult a földszintre, ahol már várták.
Órák teltek el, mikor Gareth ismét érzékelni kezdte
a külvilágot. Szemeit csak nehezen tudta kinyitni, és többszöri próbálkozás
után is visszacsukódtak. A sok alvás ellenére végtelenül fáradt volt, és úgy
érezte, mintha egész teste legyengült volna. Nem járt messze az igazságtól. A
szervezetét megtépázta a túlhajszoltság, és csoda volt, hogy még az élők között
lehetett. Nagyon erős őrangyala lehetett, aki nem hagyta őt a másvilágra
távozni, de ő ebben nem hitt. Csak igyekezett változtatni helyzetén, hogy ne a
plafont figyelhesse barna szemeivel. Csak nehezen érte el az ágy
távirányítóját, és percekkel később már félig ülő helyzetbe állította a
fekhelyét. A mellette lévő szekrényen a telefonja pihent, és Gareth nem bírta
ki, hogy ne vegye magához a készüléket. Valaki töltőre tette, sőt virágot is
hozott neki. Biztos volt benne, hogy az asszisztense volt ilyen törődő és
túlzó, hogy virágot volt képes hozni, de nem foglalkozott ezzel a ténnyel.
Odakinn a táj sötétségbe burkolózott, így legalább azt ki tudta következtetni,
hogy este volt. Nagyot sóhajtott, végül a telefonjára kapta a fejét, amit még
mindig a kezében szorongatott, és ami most őrült rezgésbe kezdett. Lepillantva
a kijelzőre az anyja számát ismerte fel a hívó élben, és sokáig hezitált, hogy
felvegye-e a telefont. Nem akart megint a húgáról beszélni, akit elküldött, aki
valószínűleg hazaért, és elárulta, hogy milyen kegyetlen volt vele a bátyja
ismét. Az anyja ilyenkor szükségét érezte egy kiadós fejmosásnak, mintha még
mindig gyermek lenne a fia, mintha egész életükben olyan jóban lettek volna.
Gareth nem akart hadakozni az asszonnyal, így ráhagyta a dolgot minden egyes
alkalommal, amikor megkapta a szokásos beszédet.
Gondolatai
olyan távolra vitték, hogy arra eszmélt csak fel, mikor a telefon abbahagyta a
rezgést. Felemelte a telefont tartó kezét, hogy feloldva a billentyűzetet
kikereshesse az anyja számát a híváslistából. Másodpercekig várt a hívással,
majd egy szájhúzással érintette meg végül a kijelző azon pontját ahol egy
telefonkagyló jel volt. Most kivételesen örült neki, hogy senki nincs a
szobában, és a fájdalomcsillapítótól nem érezhetett fájdalmat. Egyetlen érzés
uralkodott el ismét benne, ez pedig az émelygés volt. Csak lassan fogta fel,
hogy hasa kellemetlenül feszült, de most nem tudott vele foglalkozni. A
telefont a füléhez emelte, és hallotta az egyenletes búgást, amit végül
megszakított az édesanyja, mikor felvette a kagylót.
- Gareth,
végre felvetted! Napok óta próbáltalak hívni - sóhajtott fájdalmasan a
Josline a vonal túloldalán. Gareth még a mostani állapotában is kiérezte a
szokottnál is gyenge hangból az aggodalmat. De mintha valami más is rejlett
volna a háttérben, mégsem volt képes rájönni. Nehezen forogtak az
agytekervényei, amit a gyógyszer számlájára írt.
- Anya, ha
megint Anáról akarsz beszélni, feleslegesen hívtál - Gareth-et meglepte saját
erőtlen hangja, mely rekedt volt, és mintha nem is az övé lett volna.
- Ana
nincs itthon, azt hittem, hogy megbeszéltétek a dolgokat, és veled
maradt - lepődött meg a nő a vonal túloldalán, és nem ejtette véka alá eme
érzést. Josline más volt, mint a fia, minden létező dologban különböztek,
kezdve az érzelmektől.
- Nem.
Semmit sem beszéltünk meg, nincs miről beszélnünk - hazudott Gareth erőtlenül,
majd a fejét hátrahajtotta a párnára, és lehunyta a szemeit. Próbált nem
odafigyelni a tompa fájdalomra, mely annak a következménye volt, hogy a
gyógyszer hatása múlni látszott.
- Nem
ezért hívtalak. Szeretném, ha hazajönnétek, mindketten... - Josline hangja
megtört volt, és kétségbeesett, amit szintén nem akart és nem is tudott volna
elrejteni. Gareth-nek feltűnt, hogy az anyja hangja a szokottnál is gyengébb,
erőtlenebb, és mintha lenne benne valami, ami ismerősen hatott rá. De nem tudta
megmondani, mi volt az, csak érezte, és ez még őt is megijesztette.
- Nem tudok
most odamenni... Elfoglalt vagyok - erőltette ki magából a férfi ezt a pár
szót, ami most nehezére esett.
- Te
sosem érsz rá, amikor hívlak... Gareth kérlek talán ez az utolsó lehetőségem - sóhajtott
a nő, és így is többet árult el a mondandójából, mint szeretett volna. Gareth
szemei kinyíltak, és ismét felemelte a fejét. Tudta, hogy az anyja évek óta
beteg volt, és azt is, hogy egy nap majd ez el fogja vinni őt az élők sorából,
de fáradt elméje csak lassan volt képes összerakni a képet. Az édesanyja évek
óta küzdött a betegségével, és pár hónapja ápolót fogadott mellé.
- Mi a baj?
- préselte ki ajkai közül ezt a három szót keservesen a férfi. Mély levegőt
vett, és lassan eszébe jutott az is, hogyan vált el a húgától, ahogy az este
is, és pontosan emlékezett rá, hogy akkor esett össze, mikor a pódiumhoz
sétált.
- Szeretném,
ha ide jönnétek mindketten, kérlek - ismételte el a kérését a nő immár
suttogva, és Gareth-nek nagyon kellett koncentrálnia, hogy megértse a szavakat.
Habár egy kívülállónak mindig úgy tűnt, mintha nem érdekelte volna az anyja, ez
nem így volt. A gyermekekbe bele volt kódolva, hogy valahol a lelkük mélyén
akkor is kötődjenek a nekik életet adó nőnek, ha nem akarták. Így Gareth lelke
is összeszorult egy pillanatra mikor anyja erőtlen szavainak értelmét végre felfogta.
- Meglátom,
mit tehetek - erőltette ki a szavakat magából Gareth, és bontotta a vonalat.
Meg kellett tennie, képtelen lett volna tovább beszélni az anyjával. Hasában az
egyre erősödő fájdalom néha összerántotta a testét, mégis felült az ágyon, hogy
távozhasson a kórházból egyetlen szó nélkül. Kinyitotta az ágy melletti
szekrényt, és egy táskát talált, benne egyetlen váltás ruhával. Tudta, hogy itt
járt az asszisztense, és ő hozta ide a ruhát, folyton ezt tette, túlságosan
gondoskodott róla. De most az egyszer az életében örült ennek a tettnek, és nem
is akart emiatt rossz szájízzel a nő felé fordulni. Kiszedte a kezéből az
infúziót, és a branült, majd nagy nehezen sikerült csak felöltöznie. Minden
egyes mozdulat fájdalmas volt, és egész lénye jelzett elméjének, hogy amit most
tett, nem helyénvaló. Ő mégsem törődött testének jelzéseivel, hanem tovább
tevékenykedett.
Háttal volt az ajtónak, és már a fekete ing
gombjait gombolta be, mikor belépett egy nővér, és gyorsan oda sietett hozzá.
- Mr. Saitwood,
önnek nem szabad még felkelnie! - fogta meg a férfi vállát a szőke hajú, barna
szemű nővér, de Gareth könnyedén taszította el a vékony kezet.
- El kell
mennem - erőszakoskodott a férfi, de arcát néha eltorzította a fájdalom, ahogy
teste is összerándult az újabb hullámtól, ő mégis felállt az ágyról, és
nehezen, de az ajtóig támolygott, ahol megtámaszkodott a félfában. A nővér
utána sietett, és a karja alá nyúlt, hogy segítsen megtartani a férfi
egyensúlyát.
- Mr.
Saintwood, nincs abban az állapotban, hogy elhagyja a kórházat. Kérem, feküdjön
vissza az ágyra - a nő hangja aggódó volt, ő az a fajta nővérek egyike, aki
minden egyes betegért ugyanúgy aggódott.
- Nem... Már
jól vagyok - ragaszkodott a kijelentéséhez a férfi, és eltaszítva a nőt,
elindult a folyosóra. Észre sem vette, hogy vele szemben a folyosó másik felén
Dr. Deveraoux beszélgetett Dr. Westbrookkal.
Ivonne
aggódva hallgatta a férfi szavait Mr. Saintwood eredményeiről, amiket az imént
kapott készhez a férfi. Legalábbis még nem tudta a pontos diagnózist, viszont
érezte, hogy valami nagy baj volt. Látta a férfi tekintetén.
- Mi az
eredmény? - faggatta a férfit idegesen, és gondterhelten. Csak figyelte az
arcot a szemüveg mögött, és remélte, hogy nem kell harapófogóval kihúzni minden
egyes szót kollégájából. Ismerte már a férfit, mindig egy hatalmas körítéssel
tálalta a diagnózist, minden egyes betegével így tett.
- Nem fogsz
örülni, a betegednek műtétre lesz szüksége, azonnal! - tért a lényegre mégis
Westbrook látva Ivonne türelmetlen tekintetét. A nő gondterhelten sóhajtott, és
már látta maga előtt az újabb elutasítást a műtétre vonatkozóan.
- Szóval...
- szaladt ki ez az egyetlen szó ajkai közül, de nem fejezhette be.
- Orvost! -
zavarta meg mondatát a nővér hangja alig három méterre tőlük. Egy rövid
másodperc volt csupán, hogy Ivonne felfogta, hogy baj történt, és futó
lépésekben indult meg a hang irányába, ahol nem láthatta a bajba jutott
beteget, mert az a néhány ember a folyosón körülállta őket.
- Álljanak
félre, nincs itt semmi látnivaló! - oszlatta szét határozottan az embereket,
akik szétrebbentek a nő hangjára. Így már oda tudott sietni a nővérhez, aki a
földön térdelt egy félig ülő helyzetben lévő férfi mellett. - Mi történt? Mr.
Saintwood, miért kelt fel? Hova készült? - első kérdése a nővérnek szólt, a
többi pedig értelemszerűen a férfinak, aki próbált felállni, de szemmel
láthatóan fájdalmai voltak.
- Mikor
bementem, már menni készült, aztán most összeesett! - válaszolt a nővér sietve,
Ivonne pedig a férfi fejét próbálta maga felé fordítani.
- Hol érez
fájdalmat? - faggatta most Gareth-et, akinek arca sápadt volt, és homlokán
verejtékcseppek jelentek meg.
-
Minden..hol - nyögte ki a férfi nehezen, majd összeszorítva a szemeit. Szabad
kezével a hasát fogta, és próbált a fájdalommal harcolni. Gyűlölte, mikor ki
volt szolgáltatva valaminek, és most pontosan ezt érezte. A görcsös érzéstől
szinte csillagokat látott, és már alig érezte, hogy egy kéz érinti homlokát.
- Önnek láza
van! Hozzanak egy hordágyat, Sandra hozzon egy kocsit! - adta ki az
utasításokat, és alig fél perc alatt ért oda minden, amit kért. Két másik ápoló
segítségével feltették a férfit az ágyra, aki hirtelen fogta meg Ivonne kezét,
amin még ő is meglepődött. Amennyire erejéből tellett, magához húzta a nőt, és
a tekintetét próbálta felkutatni fájdalommal telt tekintetével.
- Kérem...
- Minden
rendben lesz Mr. Saintwood - bólintott a nő, miközben csitítani próbálta a
férfit, és el akarta engedni a férfit, de nem hagyta neki. Így nem tudott mást
tenni, mint közelebb hajolt Gareth-hez, és belepillantanott azokba az eddig oly
keveset mondó barna íriszekbe. - Itt vagyok ön mellett - duruzsolta nyugtatóan,
miközben fél szemmel az egyik nővért figyelte amint egy ampullából egy
injekciós tűvel szívja ki annak tartalmát.
-
Segítsen... - suttogott Gareth erőtlenül, és a nő csak a szájáról tudta
leolvasni, mit is szeretne a másik.
- Ahhoz bele
kell egyeznie a műtétekbe - sóhajtott Ivonne, és tekintete elvesztette iménti
lágyságot, és ismét keményen fürkészte az arcot. Észre sem vette, hogy ennek
ellenére egész közel hajolt a férfihoz, és még mindig egymás kezét fogták.
- Tegyen
bármit, amivel eltűnik a fájdalom, kérem - rándult össze a férfi, ám most
egyetlen szúrást érzett az alkarján. Szavai beleegyezést jelentettek, hogy
Ivonne megműtheti. Gareth teljesen megtört, mert nem bírt el ekkora fájdalmat
sem elméje, sem a teste. Agya végre meghallotta teste őrjítő sikolyát, és
menekülni akart eme kín elől végre.
- Nyugodjon
meg, Mr. Saintwood, minden a legnagyobb rendben lesz - engedett meg egy
félmosolyt Ivonne, és hirtelen nem érezte már a külvilágot. Nem fogta fel a
körülötte tevékenykedő másik orvos jelenlétét és a nővéreket, csak cselekedett.
Szabad keze először bátortalanul, majd végül határozottan indult el a férfi
borostás arca felé, és gyengéden érintette azt. - Csak hunyja le a szemeit. Ne
aggódjon, végig ön mellett leszek - szólalt meg ismét, mikor tekintetük
összekapcsolódott. Valamiféle megnyugvást talált a másik lélektükrei mélyén, de
Ivonne még bólintott egyet, és várt, míg a férfi a kapott gyógyszerektől kábán
lehunyta végre a szemeit. Pár másodpercig még magával ragadta a férfi varázsa,
majd felfigyelt a többiekre, akik rá vártak, hogy a műtő felé tolhassák végre a
férfit. Pillanatnyi zavarának utat engedve igazította meg összegyűrődött
köpenyét, majd bólintott a többiek felé.
- Készítsék
elő a kettes műtőt, és szóljanak Dr. Cutternak - erőltette magára ismét a
megszokott komolyságát, és hagyta, hogy elvigyék a hordágyon fekvő férfit. Ő
maga percekkel később indult el ugyanabba az irányba, és valahol sikernek
könyvelte el, hogy végre a makacsságot levetkőző férfi belement a műtétbe. Egyetlen
dolgot nem értett csak, hogy miért várt ennyi ideig Gareth, miért hagyta, hogy
ennyire leromoljon az egészségi állapota?
Joseph Saintwood feszülten csapta le az
érintőképernyős telefonját az olaszországi bérház konyhájának asztalára. Bal
kezében egy félig leégett szivar füstölgött, miközben fel, s alá sétálgatott,
hogy feszültségét csökkentse. Ma már sokadjára próbálta elérni az unokaöccsét,
de a telefon az utolsó hívásnál már ki sem csörgött, egyenesen a hangposta
kapcsolt be. Az első hívásoknál még nem aggódott, de ahogy múltak az órák, és
nem kapott választ, egyre jobban magával ragadta az érzés. Arcán mégis csak az
a bizonyos feszültség látszott. A bejárónő félve pillantott a férfira, majd
elfordítva a fejét, tovább foglalatoskodott az ebéd készítésével.
Joseph
gyűlölte ezeket a kényszerpihenőket, mindamellett aggódott Gareth állapotát
illetően, és tudta, hogy nem kellett volna eljönnie Las Vegas-ból. Felrémlett
az eset a bátyjával, és nem akarta végigélni ugyanazt azzal a személlyel, akit
a fiaként nevelt.
Nagyot
sóhajtott, majd kiment a kertbe, ahol most vakító napsütés fogadta. A telefont
is magához vette út közben, hogy felhívhassa a mindenesként kikiáltott emberét,
Craig-et. A férfi magas ember volt, hosszú haját pedig copfba fogta, és folyton
öltönyt viselt. Hangja érdes volt, és mások számára talán ijesztő, de Joseph
ismerte már őt. Még a telefon torzította hang sem rémítette meg, habár az
idősödő férfit szinte semmi nem ijeszthette meg jobban, mint a családja egy
tagjának elvesztése. Ezért próbált megtudni valamit Craig-től, aki ugyanolyan
tanácstalan volt, mint főnöke. Napok óta nem látta Gareth-et, aki ma reggelre
ígérte, hogy bemegy az étterembe. Ez csak olaj volt a tűzre Joseph lelkében.
- Azonnal
gépre szállok, a kocsi legyen a reptéren időre! Te pedig beszélj John-nal, és
szól Gareth asszisztensének, hogy bemegyek hozzá! - hadarta el minden egyes
utasítását határozott hűvösséggel, melyre egy „Igen uram” jött csak
válaszul, és a vonal megszakadt. Nem akarta húzni az időt, minden apró
idegszála azt jelezte, hogy haza kell mennie. Nem tudta és nem is akarta
meggondolni magát. Nem szokása csak úgy eltűnni... Belső hangja bajt
jelzett, tudta, érezte, hogy ez nem véletlen, Gareth nem szándékosan hallgat.
Tudta, hogy bizonyára nem képes fogadni a hívását, és megbánta, hogy eljött
otthonról.
- Szedje
össze a dolgaimat, és szóljon a sofőrnek, fél óra múlva indulunk a reptérre -
fordult a bejárónő felé, mikor belépett az erkélyajtón. A nő csak bólintott, és
alig fél óra elteltével Joseph Saintwood már a repülőn foglalta el a helyét,
amin még igen hosszú utat kellett eltöltenie, hogy visszatérhessen Las
Vegas-ba. Elméjének fogaskerekei egyre csak forogtak, de arcán semmiféle
érzelem nem látszódott. Belső harc volt ez, amit magában kellett leharcolnia.
Így üveges tekintettel figyelte az alattuk elterülő tájat, és magában számolta
vissza a perceket. A hosszú repülőúton végül a feszültsége ellenére megpróbált
pihenni egy keveset, talán képes volt elbóbiskolni is, de mégsem érezte
pihentebbnek magát. Késő este volt, mire Las Vegas repterére huppant Joseph
magángépe, és a férfi kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Kihúzta magát, és a
szájába vette a szivarját, majd meggyújtotta annak kialudt végét, hogy érezhesse
a dohány kesernyés ízét a szájában. Amikor lesétált a lépcsőn, a mindenese már
várta őt egy fekete terepjáró mellett, aki két kezét maga előtt fogta össze, és úgy
várta a férfit.
- Örvendek a
viszontlátásnak, uram! - nyitotta ki az ajtót Joseph-nek, miközben egy
fejbiccentéssel fűszerezte meg a köszöntést.
- Mindent
elintéztél? - kérdezte Joe hűvösen, miután a férfi beült elé a sofőrülésre.
- Igen uram!
Elizabeth már várja önt, nem akart telefonon beszélni - válaszolt Craig majd felbődült a kocsi motorja, és
elindultak Gareth irodaháza felé. Tudni akarta, mi történt az unokaöccsével, és
a repülés okozta fáradtsággal nem törődve szállt ki pontosan húsz perccel
később az irodaház mélygarázsában, majd a lifttel az épület legfelső szintjére
ment. Amikor az ajtó kinyílt a gesztenyebarna hajú nő most egy vajszínű nadrágkosztümben
fogadta őt, és arcán félreérthetetlenül tűnt fel a tartózkodás irányába.
- Üdvözlöm,
Mr. Saintwood, remélem jó útja volt! - mosolyodott el kényszeredetten Elizabeth.
Nem sokszor találkozott a főnöke nagybátyjával, de mindig is érezte a férfiból
áradó hűvösséget, ami néha megrettentette.
- Azzal most
ne foglalkozzon! Inkább számoljon be mindenről - sétált beljebb a férfi, majd
alig öt lépésnyire megállt a lift ajtajától. Körbenézett az üres szinten, és
egyből feltűnt neki, hogy eltűntek az asztalok, és a szekrények is, de ez volt
a legkisebb gondja most. Csak elraktározta a látványt, és a nőre emelte hűvös,
szürkén csillanó tekintetét.
- Mr.
Saintwood összeesett a megnyitóján, és bevitték a Southern Hills kórházba -
hadarta el a nő szavait, miközben idegesen tűrt egy kósza tincset a füle mögé.
Alázattal pillantott Joseph-re, és próbált valamit leolvasni az érzelemmentes
arcról.
- És miért
most tudom ezt meg? - kérdezett számon kérő hangon a férfi, mire Elizabeth csak
eltátotta száját, de hang nem jött ki rajta. Nem tehetett róla, de Joseph
társaságában megdermedt, mintha éppen egy vizsgabizottság várná tőle a nem
megtanult tananyagot.
- Elnézést
uram, de tegnapelőtt vitték be és én... - Elizabeth egy pillanatra
elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy mit is kellene mondania, mert eszébe sem
jutott felhívni Joseph-et.
- Nem
érdekes, hagyjuk. Ha telefonban közli, megspórolt volna húsz felesleges percet
az életemből. Szép estét - fordított hátat a nőnek korát meghazudtoló
fürgeséggel, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment ki az irodaházból.
Nem érti, hogy miért nem tudta elmondani a nő a telefonban ezeket az
információkat, és időfecsérlésnek tartotta az idáig megtett utat. Habár tudta
nagyon jól, hogy a helyzeten semmit nem változtat, a kocsiban ülve ráeszmélt,
hogy egyetlen dolgot akart csak. Gareth testi épségét, hogy a fiú jól legyen.
A kórházba
érve az első orvost feltartóztatta, aki a nővérpulthoz irányította. Gyűlölte a
kórház légkörét, a rengeteg beteg embert, és azt a maró fertőtlenítő szagot,
ami az egész helyet körüllengte, de most nem foglalkozott ezzel, minél előbb
tudni akarta, hogy van Gareth. Csak ő legyen rendben. Futott át elméjén ez
a gondolat többször, miközben tekintélyt parancsoló megjelenésére többen
felfigyeltek a kórházban. Megszokta már, hogy nem volt egy átlagos ember és
tudta, hogy messziről lerítt róla a tehetősség. Olykor egy-egy szava lekezelően
hatott a pult mögött ülő szemüveges, középkorú hölgynek, de már meg sem
lepődött az ilyen embereket. Arcáról unottság volt leolvasható, amikor tovább
küldte Joseph-et a harmadik emeletre, ahol Gareth orvosát lelhette fel. Így nem
tudott mit tenni, csak beszállt a liftbe, és várta, hogy végre megtudjon
valamit. A folyosón szembetalálkozott egy ápolóval, aki képes volt végre
megmutatni a folyosón felé tartó nőt.
- Jó estét.
Dr. Deveraoux? - kérdezte Joseph kimért hangon a vele egy magas nő felé nyújtva
a kezét. Ivonne fáradt tekintetét a férfiéba fúrta, és egyből feltűnt neki az
ismerős megjelenés, mintha ezek a szemek néztek volna már rá. Nem is járt messze az
igazságtól, és szórakozottan fogadta el a kezet beleegyezése jeléül. - Joseph
Saintwood. Odalenn azt mondták, hogy ön Gareth orvosa - csendült fel határozott
hangja a férfinak, majd kezét visszadugta öltönyének zsebébe.
- Jó estét. Igen
én volnék - sóhajtott gondterhelten Ivonne. Kimerült volt, és várt még rá ez a
beszélgetés, ami után végre hazamehet pihenni pár órát. Neki kellett elmondania
a hírt, és gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.
- Akkor
kérem, világosítson fel, hogy van? Látogatható? - kérdezett a férfi, és
hangjába kíváncsi sürgetés vegyült. Ivonne a közeli fotelok egyikére mutatott,
majd elindult feléjük. Joe követte őt, és rosszat sejtett, és ha egyszer ezt érezte,
mindig igaza lett.
- Mr.
Saintwood, beszélnünk kell, de jobban teszi, ha helyet foglal - hagyták el
Ivonne ajkait a semmi jót nem sejtető szavak, de Joe mégis engedelmeskedett a
kérésnek. Az idegei pattanásig feszültek, ahogy hátradőlt a kényelmesnek aligha
mondható szürke fotelban, és Ivonne tekintetét kutatta. Gondolatai zavarttá
váltak, arcára viszont nem hagyta kiülni emésztő gondolatait. Ez az egyetlen mondat amit soha nem akart többé hallani. Add, hogy ne
legyen igaz!
--------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Ez lenne az ötödik rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Először is szeretnék BOLDOG ÚJ ÉVET kívánni nektek utólagosan is. Köszönöm a 12. feliratkozót, a pipákat és a megjegyzéseket az előző fejezetekhez, el sem tudom mondani, mennyire jól esnek az a pár soros megjegyzések, amiket írtok nekem, köszönöm :D
Bejelenteni valóm annyi van még ezen kívül, hogy most magán okok miatt két hetet kell várnotok a következő fejezetre. Sajnálom, de inkább szólok, hogy tudjatok róla.
Tehát a következő fejezet érkezése: 2015. január 18. vasárnap.
Addig is legyetek jók, és remélem ki tudjátok várni,
Puszi, Linaa M.
Kedves Lina!
VálaszTörlésImádom amit csinálsz és imádlak téged is. Ehhez nem is lehet más fűzni mint azt, hogy ismételten nem csalódtam, no meg azt, hogy hol a folytatás!!!
Nem tudom, hogy fogom kibírni ezt a két hetet, de majd csak túlélem, valahogy.
Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Ana tudott egyáltalán róla, hogy Gareth kórházba került? Szólt neki valaki? Vagy teljes tudatlanságban él szegény? Nagyon remélem, hogy a következő fejezetből ez is kiderül :)
De nem is szaporítom tovább a szót, gratulálok és csak így tovább ;)
Üdv, B.
Kedves Barbi!
TörlésÖrülök, hogy megint olyat alkottam, ami tetszett neked! Soraid mindig örömmel töltenek el, amit köszönök neked!
Ana sorsát a következő fejezetek egyikében részletesen ki fogom fejteni, nem marad el, de most túl sok cselekmény lett volna egy helyen, így most őt hagyom piheni :D
Puszi, Linaa M.