Ötödik

Dr. Adam Westbrook magas férfi volt, fekete rövidre vágott hajjal, és ugyanilyen szemekkel, melyek felett sűrű szemöldököket ráncolt a nap minden percében. Termetéhez erős testalkat párosult, és egyfajta megfoghatatlan bizalmat sugárzott az emberek felé fehér köpenyében, és mégis kedves tekintetével. Szája sarkában mégis ült egyfajta pimasz vigyor, ami cinkosságot csempészett a negyvenes férfi arcára. Most is sietve szelte át a folyosót, majd lépcsőn rohant fel egy emeletet, és a szőke nővér által adott helyre igyekezett. Már a folyosó végéről meglátta a barna tincseket, és az a cinkos mosoly rögtön kiült ajkaira. Gyorsan közelítette meg a nőt, és finoman érintette meg a tablet fölé görnyedő Ivonne vállát.

 - Hívtál? Miben segíthetek? - kérdezte a férfi rekedt hangján, majd Ivonne tekintetét kutatta.

 - Igen. Van egy betegem, de sehogy sem áll össze a kép - csóválta meg fáradtan a fejét Ivonne.

 - Vizsgáltasd ki - vonta meg a vállát Westbrook, de a másik csak felvonta a szemöldökét, és tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. - Tünetek?

 - A férfinak gyomorrákja van, de még korai stádiumban, viszont a főorvos szerint gyomorgörcsei vannak, rosszullétei, és alig fél órája ébredés után epét hányt... - sorolta fel a tüneteket Ivonne, majd ismét a leleteket tároló tablet felé görnyedt. Sosem fogja megszokni ezeket az új készülékeket, amik nagyrészt felváltották a papír alapú leleteket.

 - Első körben fekélyre gondolnék, de miért hívtál? - pillantott le a férfi a tabletre, majd vissza a nőre.

 - El szeretnék végezni egy teljes körű vizsgálatot - sóhajtott fel Ivonne, majd ő is belenézett az ébenszínű szemekbe.

 - A beteg engedélye nélkül - fejezte be a mondatot Westbrook. Nem ez lenne az első, hogy szívességet tesz a nőnek, elvégre nem egy műszakját vette át tőle az elmúlt időben. - Hogy tervezted? - adta be a derekát a férfi.

 - Ma behozták őt ide, szívrohama volt, kicsit túlhajszolta magát, kapott altatót, amitől még sokáig fog aludni - Ivonne a tabletre hajtotta a tokot, majd kihúzta magát. - Kérlek, szükségem van a segítségedre.

 - Megkapod Ivonne, csak vigyázz a következmények miatt - figyelmeztette a férfi, majd ő is kiegyenesedett, és így legalább negyven centivel volt magasabb a nőnél.

 - Tudod, hogy teszek rá, a betegem élete fontosabb - dugta zsebre kezeit Ivonne, majd elindult Gareth kórterme felé. Tudta, hogy a férfi beleegyezik majd a segítségbe, és egyedül képtelen lett volna megcsinálni. Viszont azt is tudta, hogy a tünetek valamit mondani akartak, és ő ezt nem hagyhatta figyelmen kívül. Valamiért úgy érezte, hogy küzdenie kell a férfi egészségéért, ha már az feladta. Mert ő így látta, hogy az ágyon fekvő, békésen alvó Gareth Saintwoodnak minden fontosabb, mint az egészségi állapota.

 Elgondolkodva figyelte a békésen alvó férfit, a gondterheltség redőit, és a borostás arcot, melyről most eltűnt minden ridegség, ami éber állapotában elcsúfította arcát. Mintha az ágyon fekvő személy teljesen más lenne, mint akivel előző nap beszélgetett a főnöke irodájában. Szeretne a fejébe látni, de valami mindig meghátrálásra késztette. Egy orvos és a betege közt nem lehet semmiféle kapcsolat a kórházon kívül! Ivonne-nak mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ne lásson bele többet abba a barna tekintetbe, mint amennyit a férfi láttatni akart, de nem tehetett arról, hogy azok az íriszek egy rég elhunyt - számára oly kedves - személyre emlékeztették. Ennek ellenére mégis más volt, Gareth egész lénye valamiféle megfoghatatlanságot sugárzott.

 - Ivonne... Meggondoltad magad? - zökkentette ki Dr. Westbrook hangja őt a gondolataiból.

 - Tessék? - kérdezett vissza, a kollégájára emelve tekintetét.

 - Meggondoltad magad? - ismételte el a kérdést a férfi, és kérdő tekintettel várta a választ.

 - Nem, tudod, milyen vagyok - engedett meg magának egy félmosolyt Ivonne, majd indulásra készen állt az ágy egyik végébe, hogy együtt tolják ki az ágyat a szobából. Ilyenkor hajnalban könnyebb volt elvégezni a szükséges vizsgálatokat, ugyanis még nem voltak sokan, és a főorvos sem tartózkodott még benn, hogy felesleges keresztkérdéseket tegyen fel. Mindemellett amikor tilosban járt, eluralta egy különös adrenalin löket, ami olykor emlékeket szabadított fel belőle, néha pedig aggodalommal töltötte el, de sosem hátrált meg. Ám éppen betolták a liftbe Gareth ágyát, mikor Ivonne telefonja őrült rezgésbe kezdett a zsebében.

 - Mennem kell... Meg tudod csinálni egyedül is? - fordult a férfi felé, mikor meglátta, hogy ki csipogott rá.

 - Persze, majd szólok Zane-nek - bólintott beleegyezően Westbrook, majd amikor Ivonne kiszállt volna, még visszafordult az ajtóban.

 - A vérképet is...

 - Tudom a dolgom, Ivonne - intette le a férfi, ő pedig elgondolkodva figyelte, ahogy az ajtó bezárul, majd elindult a földszintre, ahol már várták.

Órák teltek el, mikor Gareth ismét érzékelni kezdte a külvilágot. Szemeit csak nehezen tudta kinyitni, és többszöri próbálkozás után is visszacsukódtak. A sok alvás ellenére végtelenül fáradt volt, és úgy érezte, mintha egész teste legyengült volna. Nem járt messze az igazságtól. A szervezetét megtépázta a túlhajszoltság, és csoda volt, hogy még az élők között lehetett. Nagyon erős őrangyala lehetett, aki nem hagyta őt a másvilágra távozni, de ő ebben nem hitt. Csak igyekezett változtatni helyzetén, hogy ne a plafont figyelhesse barna szemeivel. Csak nehezen érte el az ágy távirányítóját, és percekkel később már félig ülő helyzetbe állította a fekhelyét. A mellette lévő szekrényen a telefonja pihent, és Gareth nem bírta ki, hogy ne vegye magához a készüléket. Valaki töltőre tette, sőt virágot is hozott neki. Biztos volt benne, hogy az asszisztense volt ilyen törődő és túlzó, hogy virágot volt képes hozni, de nem foglalkozott ezzel a ténnyel. Odakinn a táj sötétségbe burkolózott, így legalább azt ki tudta következtetni, hogy este volt. Nagyot sóhajtott, végül a telefonjára kapta a fejét, amit még mindig a kezében szorongatott, és ami most őrült rezgésbe kezdett. Lepillantva a kijelzőre az anyja számát ismerte fel a hívó élben, és sokáig hezitált, hogy felvegye-e a telefont. Nem akart megint a húgáról beszélni, akit elküldött, aki valószínűleg hazaért, és elárulta, hogy milyen kegyetlen volt vele a bátyja ismét. Az anyja ilyenkor szükségét érezte egy kiadós fejmosásnak, mintha még mindig gyermek lenne a fia, mintha egész életükben olyan jóban lettek volna. Gareth nem akart hadakozni az asszonnyal, így ráhagyta a dolgot minden egyes alkalommal, amikor megkapta a szokásos beszédet.

 Gondolatai olyan távolra vitték, hogy arra eszmélt csak fel, mikor a telefon abbahagyta a rezgést. Felemelte a telefont tartó kezét, hogy feloldva a billentyűzetet kikereshesse az anyja számát a híváslistából. Másodpercekig várt a hívással, majd egy szájhúzással érintette meg végül a kijelző azon pontját ahol egy telefonkagyló jel volt. Most kivételesen örült neki, hogy senki nincs a szobában, és a fájdalomcsillapítótól nem érezhetett fájdalmat. Egyetlen érzés uralkodott el ismét benne, ez pedig az émelygés volt. Csak lassan fogta fel, hogy hasa kellemetlenül feszült, de most nem tudott vele foglalkozni. A telefont a füléhez emelte, és hallotta az egyenletes búgást, amit végül megszakított az édesanyja, mikor felvette a kagylót.

 - Gareth, végre felvetted! Napok óta próbáltalak hívni - sóhajtott fájdalmasan a Josline a vonal túloldalán. Gareth még a mostani állapotában is kiérezte a szokottnál is gyenge hangból az aggodalmat. De mintha valami más is rejlett volna a háttérben, mégsem volt képes rájönni. Nehezen forogtak az agytekervényei, amit a gyógyszer számlájára írt.

 - Anya, ha megint Anáról akarsz beszélni, feleslegesen hívtál - Gareth-et meglepte saját erőtlen hangja, mely rekedt volt, és mintha nem is az övé lett volna.

 - Ana nincs itthon, azt hittem, hogy megbeszéltétek a dolgokat, és veled maradt - lepődött meg a nő a vonal túloldalán, és nem ejtette véka alá eme érzést. Josline más volt, mint a fia, minden létező dologban különböztek, kezdve az érzelmektől.

 - Nem. Semmit sem beszéltünk meg, nincs miről beszélnünk - hazudott Gareth erőtlenül, majd a fejét hátrahajtotta a párnára, és lehunyta a szemeit. Próbált nem odafigyelni a tompa fájdalomra, mely annak a következménye volt, hogy a gyógyszer hatása múlni látszott.

 - Nem ezért hívtalak. Szeretném, ha hazajönnétek, mindketten... - Josline hangja megtört volt, és kétségbeesett, amit szintén nem akart és nem is tudott volna elrejteni. Gareth-nek feltűnt, hogy az anyja hangja a szokottnál is gyengébb, erőtlenebb, és mintha lenne benne valami, ami ismerősen hatott rá. De nem tudta megmondani, mi volt az, csak érezte, és ez még őt is megijesztette.

 - Nem tudok most odamenni... Elfoglalt vagyok - erőltette ki magából a férfi ezt a pár szót, ami most nehezére esett.

 - Te sosem érsz rá, amikor hívlak... Gareth kérlek talán ez az utolsó lehetőségem - sóhajtott a nő, és így is többet árult el a mondandójából, mint szeretett volna. Gareth szemei kinyíltak, és ismét felemelte a fejét. Tudta, hogy az anyja évek óta beteg volt, és azt is, hogy egy nap majd ez el fogja vinni őt az élők sorából, de fáradt elméje csak lassan volt képes összerakni a képet. Az édesanyja évek óta küzdött a betegségével, és pár hónapja ápolót fogadott mellé.

 - Mi a baj? - préselte ki ajkai közül ezt a három szót keservesen a férfi. Mély levegőt vett, és lassan eszébe jutott az is, hogyan vált el a húgától, ahogy az este is, és pontosan emlékezett rá, hogy akkor esett össze, mikor a pódiumhoz sétált.

 - Szeretném, ha ide jönnétek mindketten, kérlek - ismételte el a kérését a nő immár suttogva, és Gareth-nek nagyon kellett koncentrálnia, hogy megértse a szavakat. Habár egy kívülállónak mindig úgy tűnt, mintha nem érdekelte volna az anyja, ez nem így volt. A gyermekekbe bele volt kódolva, hogy valahol a lelkük mélyén akkor is kötődjenek a nekik életet adó nőnek, ha nem akarták. Így Gareth lelke is összeszorult egy pillanatra mikor anyja erőtlen szavainak értelmét végre felfogta.

 - Meglátom, mit tehetek - erőltette ki a szavakat magából Gareth, és bontotta a vonalat. Meg kellett tennie, képtelen lett volna tovább beszélni az anyjával. Hasában az egyre erősödő fájdalom néha összerántotta a testét, mégis felült az ágyon, hogy távozhasson a kórházból egyetlen szó nélkül. Kinyitotta az ágy melletti szekrényt, és egy táskát talált, benne egyetlen váltás ruhával. Tudta, hogy itt járt az asszisztense, és ő hozta ide a ruhát, folyton ezt tette, túlságosan gondoskodott róla. De most az egyszer az életében örült ennek a tettnek, és nem is akart emiatt rossz szájízzel a nő felé fordulni. Kiszedte a kezéből az infúziót, és a branült, majd nagy nehezen sikerült csak felöltöznie. Minden egyes mozdulat fájdalmas volt, és egész lénye jelzett elméjének, hogy amit most tett, nem helyénvaló. Ő mégsem törődött testének jelzéseivel, hanem tovább tevékenykedett.

Háttal volt az ajtónak, és már a fekete ing gombjait gombolta be, mikor belépett egy nővér, és gyorsan oda sietett hozzá.

 - Mr. Saitwood, önnek nem szabad még felkelnie! - fogta meg a férfi vállát a szőke hajú, barna szemű nővér, de Gareth könnyedén taszította el a vékony kezet.

 - El kell mennem - erőszakoskodott a férfi, de arcát néha eltorzította a fájdalom, ahogy teste is összerándult az újabb hullámtól, ő mégis felállt az ágyról, és nehezen, de az ajtóig támolygott, ahol megtámaszkodott a félfában. A nővér utána sietett, és a karja alá nyúlt, hogy segítsen megtartani a férfi egyensúlyát.

 - Mr. Saintwood, nincs abban az állapotban, hogy elhagyja a kórházat. Kérem, feküdjön vissza az ágyra - a nő hangja aggódó volt, ő az a fajta nővérek egyike, aki minden egyes betegért ugyanúgy aggódott.

 - Nem... Már jól vagyok - ragaszkodott a kijelentéséhez a férfi, és eltaszítva a nőt, elindult a folyosóra. Észre sem vette, hogy vele szemben a folyosó másik felén Dr. Deveraoux beszélgetett Dr. Westbrookkal.

 Ivonne aggódva hallgatta a férfi szavait Mr. Saintwood eredményeiről, amiket az imént kapott készhez a férfi. Legalábbis még nem tudta a pontos diagnózist, viszont érezte, hogy valami nagy baj volt. Látta a férfi tekintetén.

 - Mi az eredmény? - faggatta a férfit idegesen, és gondterhelten. Csak figyelte az arcot a szemüveg mögött, és remélte, hogy nem kell harapófogóval kihúzni minden egyes szót kollégájából. Ismerte már a férfit, mindig egy hatalmas körítéssel tálalta a diagnózist, minden egyes betegével így tett.

 - Nem fogsz örülni, a betegednek műtétre lesz szüksége, azonnal! - tért a lényegre mégis Westbrook látva Ivonne türelmetlen tekintetét. A nő gondterhelten sóhajtott, és már látta maga előtt az újabb elutasítást a műtétre vonatkozóan.

 - Szóval... - szaladt ki ez az egyetlen szó ajkai közül, de nem fejezhette be.

 - Orvost! - zavarta meg mondatát a nővér hangja alig három méterre tőlük. Egy rövid másodperc volt csupán, hogy Ivonne felfogta, hogy baj történt, és futó lépésekben indult meg a hang irányába, ahol nem láthatta a bajba jutott beteget, mert az a néhány ember a folyosón körülállta őket.

 - Álljanak félre, nincs itt semmi látnivaló! - oszlatta szét határozottan az embereket, akik szétrebbentek a nő hangjára. Így már oda tudott sietni a nővérhez, aki a földön térdelt egy félig ülő helyzetben lévő férfi mellett. - Mi történt? Mr. Saintwood, miért kelt fel? Hova készült? - első kérdése a nővérnek szólt, a többi pedig értelemszerűen a férfinak, aki próbált felállni, de szemmel láthatóan fájdalmai voltak.

 - Mikor bementem, már menni készült, aztán most összeesett! - válaszolt a nővér sietve, Ivonne pedig a férfi fejét próbálta maga felé fordítani.

 - Hol érez fájdalmat? - faggatta most Gareth-et, akinek arca sápadt volt, és homlokán verejtékcseppek jelentek meg.

 - Minden..hol - nyögte ki a férfi nehezen, majd összeszorítva a szemeit. Szabad kezével a hasát fogta, és próbált a fájdalommal harcolni. Gyűlölte, mikor ki volt szolgáltatva valaminek, és most pontosan ezt érezte. A görcsös érzéstől szinte csillagokat látott, és már alig érezte, hogy egy kéz érinti homlokát.

 - Önnek láza van! Hozzanak egy hordágyat, Sandra hozzon egy kocsit! - adta ki az utasításokat, és alig fél perc alatt ért oda minden, amit kért. Két másik ápoló segítségével feltették a férfit az ágyra, aki hirtelen fogta meg Ivonne kezét, amin még ő is meglepődött. Amennyire erejéből tellett, magához húzta a nőt, és a tekintetét próbálta felkutatni fájdalommal telt tekintetével.

 - Kérem...

 - Minden rendben lesz Mr. Saintwood - bólintott a nő, miközben csitítani próbálta a férfit, és el akarta engedni a férfit, de nem hagyta neki. Így nem tudott mást tenni, mint közelebb hajolt Gareth-hez, és belepillantanott azokba az eddig oly keveset mondó barna íriszekbe. - Itt vagyok ön mellett - duruzsolta nyugtatóan, miközben fél szemmel az egyik nővért figyelte amint egy ampullából egy injekciós tűvel szívja ki annak tartalmát.

 - Segítsen... - suttogott Gareth erőtlenül, és a nő csak a szájáról tudta leolvasni, mit is szeretne a másik.

 - Ahhoz bele kell egyeznie a műtétekbe - sóhajtott Ivonne, és tekintete elvesztette iménti lágyságot, és ismét keményen fürkészte az arcot. Észre sem vette, hogy ennek ellenére egész közel hajolt a férfihoz, és még mindig egymás kezét fogták.

 - Tegyen bármit, amivel eltűnik a fájdalom, kérem - rándult össze a férfi, ám most egyetlen szúrást érzett az alkarján. Szavai beleegyezést jelentettek, hogy Ivonne megműtheti. Gareth teljesen megtört, mert nem bírt el ekkora fájdalmat sem elméje, sem a teste. Agya végre meghallotta teste őrjítő sikolyát, és menekülni akart eme kín elől végre.

 - Nyugodjon meg, Mr. Saintwood, minden a legnagyobb rendben lesz - engedett meg egy félmosolyt Ivonne, és hirtelen nem érezte már a külvilágot. Nem fogta fel a körülötte tevékenykedő másik orvos jelenlétét és a nővéreket, csak cselekedett. Szabad keze először bátortalanul, majd végül határozottan indult el a férfi borostás arca felé, és gyengéden érintette azt. - Csak hunyja le a szemeit. Ne aggódjon, végig ön mellett leszek - szólalt meg ismét, mikor tekintetük összekapcsolódott. Valamiféle megnyugvást talált a másik lélektükrei mélyén, de Ivonne még bólintott egyet, és várt, míg a férfi a kapott gyógyszerektől kábán lehunyta végre a szemeit. Pár másodpercig még magával ragadta a férfi varázsa, majd felfigyelt a többiekre, akik rá vártak, hogy a műtő felé tolhassák végre a férfit. Pillanatnyi zavarának utat engedve igazította meg összegyűrődött köpenyét, majd bólintott a többiek felé.

 - Készítsék elő a kettes műtőt, és szóljanak Dr. Cutternak - erőltette magára ismét a megszokott komolyságát, és hagyta, hogy elvigyék a hordágyon fekvő férfit. Ő maga percekkel később indult el ugyanabba az irányba, és valahol sikernek könyvelte el, hogy végre a makacsságot levetkőző férfi belement a műtétbe. Egyetlen dolgot nem értett csak, hogy miért várt ennyi ideig Gareth, miért hagyta, hogy ennyire leromoljon az egészségi állapota?

Joseph Saintwood feszülten csapta le az érintőképernyős telefonját az olaszországi bérház konyhájának asztalára. Bal kezében egy félig leégett szivar füstölgött, miközben fel, s alá sétálgatott, hogy feszültségét csökkentse. Ma már sokadjára próbálta elérni az unokaöccsét, de a telefon az utolsó hívásnál már ki sem csörgött, egyenesen a hangposta kapcsolt be. Az első hívásoknál még nem aggódott, de ahogy múltak az órák, és nem kapott választ, egyre jobban magával ragadta az érzés. Arcán mégis csak az a bizonyos feszültség látszott. A bejárónő félve pillantott a férfira, majd elfordítva a fejét, tovább foglalatoskodott az ebéd készítésével.

 Joseph gyűlölte ezeket a kényszerpihenőket, mindamellett aggódott Gareth állapotát illetően, és tudta, hogy nem kellett volna eljönnie Las Vegas-ból. Felrémlett az eset a bátyjával, és nem akarta végigélni ugyanazt azzal a személlyel, akit a fiaként nevelt.

 Nagyot sóhajtott, majd kiment a kertbe, ahol most vakító napsütés fogadta. A telefont is magához vette út közben, hogy felhívhassa a mindenesként kikiáltott emberét, Craig-et. A férfi magas ember volt, hosszú haját pedig copfba fogta, és folyton öltönyt viselt. Hangja érdes volt, és mások számára talán ijesztő, de Joseph ismerte már őt. Még a telefon torzította hang sem rémítette meg, habár az idősödő férfit szinte semmi nem ijeszthette meg jobban, mint a családja egy tagjának elvesztése. Ezért próbált megtudni valamit Craig-től, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint főnöke. Napok óta nem látta Gareth-et, aki ma reggelre ígérte, hogy bemegy az étterembe. Ez csak olaj volt a tűzre Joseph lelkében.

 - Azonnal gépre szállok, a kocsi legyen a reptéren időre! Te pedig beszélj John-nal, és szól Gareth asszisztensének, hogy bemegyek hozzá! - hadarta el minden egyes utasítását határozott hűvösséggel, melyre egy „Igen uram” jött csak válaszul, és a vonal megszakadt. Nem akarta húzni az időt, minden apró idegszála azt jelezte, hogy haza kell mennie. Nem tudta és nem is akarta meggondolni magát. Nem szokása csak úgy eltűnni... Belső hangja bajt jelzett, tudta, érezte, hogy ez nem véletlen, Gareth nem szándékosan hallgat. Tudta, hogy bizonyára nem képes fogadni a hívását, és megbánta, hogy eljött otthonról.

  - Szedje össze a dolgaimat, és szóljon a sofőrnek, fél óra múlva indulunk a reptérre - fordult a bejárónő felé, mikor belépett az erkélyajtón. A nő csak bólintott, és alig fél óra elteltével Joseph Saintwood már a repülőn foglalta el a helyét, amin még igen hosszú utat kellett eltöltenie, hogy visszatérhessen Las Vegas-ba. Elméjének fogaskerekei egyre csak forogtak, de arcán semmiféle érzelem nem látszódott. Belső harc volt ez, amit magában kellett leharcolnia. Így üveges tekintettel figyelte az alattuk elterülő tájat, és magában számolta vissza a perceket. A hosszú repülőúton végül a feszültsége ellenére megpróbált pihenni egy keveset, talán képes volt elbóbiskolni is, de mégsem érezte pihentebbnek magát. Késő este volt, mire Las Vegas repterére huppant Joseph magángépe, és a férfi kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Kihúzta magát, és a szájába vette a szivarját, majd meggyújtotta annak kialudt végét, hogy érezhesse a dohány kesernyés ízét a szájában. Amikor lesétált a lépcsőn, a mindenese már várta őt egy fekete terepjáró mellett, aki két kezét maga előtt fogta össze, és úgy várta a férfit.

 - Örvendek a viszontlátásnak, uram! - nyitotta ki az ajtót Joseph-nek, miközben egy fejbiccentéssel fűszerezte meg a köszöntést.

 - Mindent elintéztél? - kérdezte Joe hűvösen, miután a férfi beült elé a sofőrülésre.

 - Igen uram! Elizabeth már várja önt, nem akart telefonon beszélni - válaszolt Craig majd felbődült a kocsi motorja, és elindultak Gareth irodaháza felé. Tudni akarta, mi történt az unokaöccsével, és a repülés okozta fáradtsággal nem törődve szállt ki pontosan húsz perccel később az irodaház mélygarázsában, majd a lifttel az épület legfelső szintjére ment. Amikor az ajtó kinyílt a gesztenyebarna hajú nő most egy vajszínű nadrágkosztümben fogadta őt, és arcán félreérthetetlenül tűnt fel a tartózkodás irányába.

 - Üdvözlöm, Mr. Saintwood, remélem jó útja volt! - mosolyodott el kényszeredetten Elizabeth. Nem sokszor találkozott a főnöke nagybátyjával, de mindig is érezte a férfiból áradó hűvösséget, ami néha megrettentette.

 - Azzal most ne foglalkozzon! Inkább számoljon be mindenről - sétált beljebb a férfi, majd alig öt lépésnyire megállt a lift ajtajától. Körbenézett az üres szinten, és egyből feltűnt neki, hogy eltűntek az asztalok, és a szekrények is, de ez volt a legkisebb gondja most. Csak elraktározta a látványt, és a nőre emelte hűvös, szürkén csillanó tekintetét.

 - Mr. Saintwood összeesett a megnyitóján, és bevitték a Southern Hills kórházba - hadarta el a nő szavait, miközben idegesen tűrt egy kósza tincset a füle mögé. Alázattal pillantott Joseph-re, és próbált valamit leolvasni az érzelemmentes arcról.

 - És miért most tudom ezt meg? - kérdezett számon kérő hangon a férfi, mire Elizabeth csak eltátotta száját, de hang nem jött ki rajta. Nem tehetett róla, de Joseph társaságában megdermedt, mintha éppen egy vizsgabizottság várná tőle a nem megtanult tananyagot.

 - Elnézést uram, de tegnapelőtt vitték be és én... - Elizabeth egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy mit is kellene mondania, mert eszébe sem jutott felhívni Joseph-et.

 - Nem érdekes, hagyjuk. Ha telefonban közli, megspórolt volna húsz felesleges percet az életemből. Szép estét - fordított hátat a nőnek korát meghazudtoló fürgeséggel, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment ki az irodaházból. Nem érti, hogy miért nem tudta elmondani a nő a telefonban ezeket az információkat, és időfecsérlésnek tartotta az idáig megtett utat. Habár tudta nagyon jól, hogy a helyzeten semmit nem változtat, a kocsiban ülve ráeszmélt, hogy egyetlen dolgot akart csak. Gareth testi épségét, hogy a fiú jól legyen.

 A kórházba érve az első orvost feltartóztatta, aki a nővérpulthoz irányította. Gyűlölte a kórház légkörét, a rengeteg beteg embert, és azt a maró fertőtlenítő szagot, ami az egész helyet körüllengte, de most nem foglalkozott ezzel, minél előbb tudni akarta, hogy van Gareth. Csak ő legyen rendben. Futott át elméjén ez a gondolat többször, miközben tekintélyt parancsoló megjelenésére többen felfigyeltek a kórházban. Megszokta már, hogy nem volt egy átlagos ember és tudta, hogy messziről lerítt róla a tehetősség. Olykor egy-egy szava lekezelően hatott a pult mögött ülő szemüveges, középkorú hölgynek, de már meg sem lepődött az ilyen embereket. Arcáról unottság volt leolvasható, amikor tovább küldte Joseph-et a harmadik emeletre, ahol Gareth orvosát lelhette fel. Így nem tudott mit tenni, csak beszállt a liftbe, és várta, hogy végre megtudjon valamit. A folyosón szembetalálkozott egy ápolóval, aki képes volt végre megmutatni a folyosón felé tartó nőt.

 - Jó estét. Dr. Deveraoux? - kérdezte Joseph kimért hangon a vele egy magas nő felé nyújtva a kezét. Ivonne fáradt tekintetét a férfiéba fúrta, és egyből feltűnt neki az ismerős megjelenés, mintha ezek a szemek néztek volna már rá. Nem is járt messze az igazságtól, és szórakozottan fogadta el a kezet beleegyezése jeléül. - Joseph Saintwood. Odalenn azt mondták, hogy ön Gareth orvosa - csendült fel határozott hangja a férfinak, majd kezét visszadugta öltönyének zsebébe.

 - Jó estét. Igen én volnék - sóhajtott gondterhelten Ivonne. Kimerült volt, és várt még rá ez a beszélgetés, ami után végre hazamehet pihenni pár órát. Neki kellett elmondania a hírt, és gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.

 - Akkor kérem, világosítson fel, hogy van? Látogatható? - kérdezett a férfi, és hangjába kíváncsi sürgetés vegyült. Ivonne a közeli fotelok egyikére mutatott, majd elindult feléjük. Joe követte őt, és rosszat sejtett, és ha egyszer ezt érezte, mindig igaza lett.

 - Mr. Saintwood, beszélnünk kell, de jobban teszi, ha helyet foglal - hagyták el Ivonne ajkait a semmi jót nem sejtető szavak, de Joe mégis engedelmeskedett a kérésnek. Az idegei pattanásig feszültek, ahogy hátradőlt a kényelmesnek aligha mondható szürke fotelban, és Ivonne tekintetét kutatta. Gondolatai zavarttá váltak, arcára viszont nem hagyta kiülni emésztő gondolatait. Ez az egyetlen mondat amit soha nem akart többé hallani. Add, hogy ne legyen igaz!

--------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Ez lenne az ötödik rész, remélem elnyerte a tetszéseteket. Először is szeretnék BOLDOG ÚJ ÉVET kívánni nektek utólagosan is. Köszönöm a 12. feliratkozót, a pipákat és a megjegyzéseket az előző fejezetekhez, el sem tudom mondani, mennyire jól esnek az a pár soros megjegyzések, amiket írtok nekem, köszönöm :D

Bejelenteni valóm annyi van még ezen kívül, hogy most magán okok miatt két hetet kell várnotok a következő fejezetre. Sajnálom, de inkább szólok, hogy tudjatok róla.

Tehát a következő fejezet érkezése: 2015. január 18. vasárnap.

Addig is legyetek jók, és remélem ki tudjátok várni, 

Puszi, Linaa M.