Hetedik

Ivonne - miután a főnöke haza küldte -, úgy tett, ahogy a férfi kérte. Nem ment a kórház közelébe, és ennek meg is lett az eredménye. Még aznap találkozott egy barátnőjével, akit sikeresen felébresztett, de ennek ellenére találkoztak, és egy üveg bor mellett megbeszélhetett vele mindent. Az elmúlt napok eseményei beleivódtak elméjébe, és még a kibeszélés sem segített. Nem tudta kiverni a fejéből a férfit, aki oly makacsul ellenezte a beavatkozásokat, végül ő maga könyörgött, hogy élhessen. Annyi mindent látott akkor azokban a szemekben, hogy nem tudott szabadulni attól a sok érzéstől, amit akkor látott. Mintha szavak nélkül megértette volna a férfit, mintha megérintették volna egymás lelkét abban a percben, amikor megérinthette a férfi borostás arcát.

  Az elmúlt két napban szinte csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet vele, rendesen ellátták-e, amíg nem mehetett be. Aggódott, és egyben várta is azt, hogy újra lássa. Egyik betegével kapcsolatban sem érzett még ilyet, és nem tudta hová tenni. Azt hitte, soha nem lehet többé ilyen kellemes érzésben része. Nem szerelem volt, tudta jól, és azt is, hogy ez akár egy nap még az lehet. Emellett félt, hiszen nem tudhatta biztosan, hogy amit hasonlónak vélt felfedezni önmagában és a férfiban, az valójában is úgy volt, vagy csak az elméje szórakozott vele? Megeshetett vele, hogy csak az elméje űzött kegyetlen tréfát, és mikor majd pár óra múlva végre beér a kórházba, akkor majd minden úgy lesz, ahogy akkor volt, mikor bemutatkoztak egymásnak. Hogy ugyanannyira nem fogja érdekelni a férfit, mint előtte. Mégis fél órája állt a tükör előtt, holott eddig sosem érdekelte, ha nem volt rajta semmilyen smink. Most viszont halványan tett fel magára egy kis szempillaspirált, és egy kis pirosítót. Nem vitte túlzásba, mégis úgy érezte, mintha egy maszkot vett volna fel, hogy elrejtse a férfi elől valódi arcát. Végül pár perc múlva megelégelte, hogy tiniként viselkedve igazgatta kibontott haját, és felkapta a táskáját, hogy elinduljon a munkahelyére. Alig fél órányira lakott a kórháztól, így most majdnem az egész utat gyalog tette meg. Szerette a kora reggeli időt, olyankor még nem volt az a nagy fülledtség, ami ilyenkor nyáron jellemezte a várost. Észre sem vette, hogy ajkain egy halovány és levakarhatatlan mosoly ült, csak akkor, mikor beérve többen utána fordultak. Most nem a szokásos sötét öltözet volt rajta, hanem egy halványrózsaszín V-nyakú ujjatlan felső, és egy térd felett véget érő farmer rövidnadrág. Nem volt mersze szoknyát felvenni, sosem tartotta magát elég csinosnak hozzá, pedig minden adottsága meg volt egy rövidebb ruhadarabhoz.

 Először a Gareth kórtermét célozta meg, pedig az távolabb volt, mint a pihenő, ahol át szokott öltözni. De valahogy a lábai nem akarták oda vinni, hanem sokkal inkább az intenzív felé. Meg akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben van a betegével, de nem csak ennyi volt, ő tudta nagyon jól. Nem volt képes elrejteni izgatottságát, de félúton megállt a büfénél hogy vegyen magának egy kávét. Kicsit időhúzás is volt, és megszokás is, ráadásul a lift tele volt, nem akart tömegben lenni, így volt elég ürügye, hogy picit húzza az időt. A műszakja még egy óra múlva kezdődik csak, mindig előbb ért be, hogy legyen ideje mindent elintézni, ám most csak egyetlen dolgot akart. Így alig tíz perc múlva már az üvegajtó előtt állt, hogy onnan figyelje a még békésen alvó férfit. Észre sem vette, hogy megállt mellette a kollégája, és ugyanúgy nézte a férfit, ahogy ő. Csak percekkel később fordult a fekete göndör fürtökkel rendelkező, vele egy magas nő felé.

 - Hogy van? - kérdezett egyből Ivonne, nem foglalkozva semmi mással.

 - Neked is jó reggelt, Ivonne - mosolyodott el a nő, majd éjfekete íriszeivel ismét a férfit nézte.

 - Sajnálom, csak... Engesztelésképpen egy kávé, Lucy? - nyújtotta a vele egykorú nő felé a papír poharat. A másik elfogadta, és egy félmosolyt is küldött felé.

 - Napok óta stabil az állapota. Tegnap délután ébredt fel, miután reggel levettük az altatásról. Fájdalmai voltak, és eléggé nehezen tolerálta Smith-et, meg azt, hogy benn kellett maradnia, de estefelé jött egy rokona, aki meggyőzte. Azóta nem volt nagyobb balhé... - magyarázott a Lucy-nak nevezett nő, miközben kortyolt egyet a frissen kapott kávéból.

 - Ismerem ezt a részét - mosolyodott el Ivonne nagyon is elevenen.

 - Csak nem tetszik neked? - fordult egész testével Ive felé a másik nő egy hamis mosollyal az arcán.

 - Dehogy, csak már én is tapasztaltam a gyerekességét - mosolyodott el ismét önkéntelenül, miközben az alvó férfira pillantott.

 - Ne aggódj, megérteném. Ez a pasi őrült jóképű, ráadásul az az enyhe akcentus, ahogy a szavakat ejti ki - sóhajtott játszott aléltsággal Lucy, miközben a kezével is legyezgette magát. Arcáról levakarhatatlan volt a mosoly.


 

 - Jaj, ne bolondozz, ő a betegem. Nem mellesleg arrogáns, nagyképű, ráadásul makacs, ami az életébe is kerülhetett volna. Nem vagyunk egy világ - beszélte le magát valamiről Ivonne, ami nem is létezett. Őszerinte nem érdemelt meg semmiféle figyelmet a hímnemű lények egyetlen tagjától sem, vagy csak elkönyvelte, hogy Gareth-nek sosem tetszene egy ilyen nő, amilyen ő maga is volt.

 - Te tudod - vonta meg a vállát Lucy, majd hátat fordított Ivonne-nak, hogy a pult mögé lépve rendezgesse tovább a papírokat, amiket eddig is tett, csak félbeszakította. Ive nem figyelt már rá, hanem csendesen sétált be a kórterembe, hogy közelebbről is megszemlélhesse a férfit, akin már nem volt millió cső, csak egyetlen infúzión át kapott valamit. Ezt jó jelnek tekintette, de mégis elővette a kartonját, hogy az eddigi eredményeket is megnézhesse. Néha felfigyelt, mikor Gareth megmozdult, majd az egyik székre tette a táskáját. A leletek tanulmányozása után a szobába bekerült virágokat vizsgálta meg, mintha annyira érdekesek lettek volna, holott csak várt. Még nem tette le a kartonját a férfinak, így jó indok volt úgy tenni, mintha nem végzett volna. De gondolatai magukkal ragadva vitték egy másik emlék felé, melyben szintén megannyi virág volt. Hamar felismerte eme fajtát, hiszen Benjamin is imádta, és mindig volt a kórtermében. A Rothschild orchidea drága virág volt. Nehéz a beszerzése, ám most ismét találkozott eme virággal, és jelként tekintette. Hiszen mikor Ben meghalt, akkor még az a két nehezen beszerzett tő is elszáradt, pedig Ivonne mindent megtett, hogy legalább ezek túléljék. Mégsem történt meg, mintha a növények megérezték volna tulajdonosuk halálát, és a gyász karmai őket is utolérte volna. Akkoriban fájt a tudat számára, hogy képtelen volt az utolsó olyan kézzel fogható emlékekre is vigyázni, ami Benjaminra emlékeztette, most viszont elbűvölve figyelte a virágot. Vékony ujja lassan siklott végig a hosszúkás, csíkos szirmon, és egy félmosoly játszott ajkain.

 - Ha szeretné, az öné lehet - hallotta meg az ismerős hangot gyengén, és rekedten maga mögött. Meglepettségében hirtelen pördült meg tengelye körül, és fordult a férfi felé. Arca közel sem volt olyan nyúzott, mint a műtét előtt, és hangja sem volt olyan gyenge, mint akkor. A gesztenyeszín tekintetbe enyhén költözött csak vissza a ridegség, de mégis sokkal nyitottabbnak és barátságosabbnak érezte a férfit.

 - Köszönöm, de képtelen vagyok vigyázni rá - csóválta meg a fejét Ivonne, majd közelebb sétált, egy kedves félmosoly pihent ajkain.

 - A nagynéném küldte, ő szakértője ezeknek a ritkaságoknak - hajtotta le a fejét Gareth, miközben megkereste az ágy távirányítóját, hogy ülő helyzetbe állítsa azt. Onnan nézett fel a nőre miközben lassan minden apró gondolata és emléke a felszínre tört.

 - Hogy érzi magát? - kérdezte Ivonne, miközben megigazította az infúziót. Nem akart a férfi szemeibe nézni, mivel képes lett volna elveszni azokban a mélyen gyökerező fájdalmat rejtő íriszekben.

 - Jobban... De hiányoltam - billentette oldalra a fejét Gareth, de még mindig nem tudta felvenni a szemkontaktust a nővel.

 - Hallottam, hogy haza akart menni. Mr. Saintwood, miért nem törődik egy kicsivel jobban önmagával? - célzott egy újabb kérdést a férfi felé Ive, miközben végre elég erőt érzett magában ahhoz, hogy kék íriszeit a férfira emelje.

 - Maga ezt nem értheti. Nekem millió dolgom van, és sürgősen el kell utaznom - felelt egy cseppnyi éllel a hangjában a férfi. Egész álló nap az anyja járt a fejében, és az, hogy képtelen volt elhagyni a kórházat, mert leromlott az állapota.

 - Még nem utazhat, repülőre pedig jó darabig nem szállhat a szíve miatt. Tudja, hogy egy enyhe szívrohamon és egy vakbélműtéten esett át? - kérdezte ugyanolyan élesen Ivonne, ahogy az ágyon ülő férfi is tette.

 - Tudom, mindent tudok, de nem csak repülő létezik ezen a világon, azt hiszi, hogy nem maradnék, ha tehetném? - Gareth arcizmai megfeszültek, ahogy tekintete is keménnyé és elutasítóvá vált. Nem szeretett a családi hátteréről beszélni, és nem most akarta elkezdeni.

 - Miért ilyen makacs? - tárta szét Ive a két karját látszólag feladva a harcot.

 - Miért érdekli ennyire az egészségem? - válaszolt egy kérdéssel Gareth, miközben a nő arcát fürkészte. Tetszett ez a merészsége a nőnek, és az is, hogy halvány fogalma sem volt arról, hogy ő honnan jött. De mégis érzett egy kicsit több törődést, egy kicsit több érzelmet, mint amit egy orvos megengedhetne a betegei felé.

 - Mert az orvosa vagyok...

 - És minden betegének ilyen gyengéden végigsimít az arcán? - kérdezte egy pimasz mosollyal a férfi, melyre Ivonne arca megfeszült, de tekintete nem hazudott. Őszinte meglepettség jelent meg benne, melyet Gareth észre is vett. Tetszett neki a nő, még ha nem is látszott rajta. Sokkal inkább a fáradtság, és az enyhe fájdalom volt az, ami az arcára is kiült. De ez már csak a műtét okozta seb miatt történt, ami egy ideig még tompán fájni fog.

 - Nem, minden beteg más ellátást kíván, azt sem gondoltam, hogy emlékezni fog rá. Ne lásson bele többet, Mr. Saintwood mint ami benne van. Csak azt akartam, hogy megnyugodjon, és mivel úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt óvodás, eszerint is jártam el - komolyodott meg Ivonne arca, ahogy visszatért a magabiztossága. Ez a férfi kibillentette, és összezavarta egyben. Nem tudott rajta kiigazodni, és egyelőre nem tudta eldönteni, hogy akart is.

 - Ahogy óhajtja, de ha megtenné, és nem hívna Mr. Saintwoodnak... - mosolyodott el gyengén Gareth, de sokkal jobb színben volt, mint két nappal ezelőtt. - A Gareth megfelelőbb lenne.

 - Rendben Gareth, akkor elárulhatná nekem, hogy miért ez a nagy felhajtás maga körül, és miért nem akar itt maradni? - ült le a székre Ivonne, amit előzőleg már közelebb húzott az ágyhoz. Most teljesen elfelejtette, hogy lassan kezdődik a műszakja, sokkal inkább egész nap itt ült volna a férfival, aki végre nem olyan rideg, mint eleddig volt. Gareth nagyot sóhajtott, majd végre elfordította a tekintetét a nőről. Nem akart erről beszélni, és tudta, mi lesz a vége, ha máshogy közelíti majd meg a dolgot. Ezért sem válaszolt egyből, ezért sem nézett ismét a nőre, csak maga elé, és a csuklóján lévő órát forgatta. Tudta, hogy a nagybátyja benn járt, és ez idáig nem kérte vissza tőle a számára becses tárgyat.

 - Nézze, nem mintha köze lenne hozzá, de az anyám haldoklik, a húgomat elűztem magam mellől, és anyám utolsó kívánsága, hogy láthasson mindkettőnket. Nem volt soha jó anya, mégis valamiért azt akarom, hogy ez teljesüljön... - sóhajtott fel Gareth miközben hangja erőteljesebb, és hűvösebb lett, mint eddig. - Szóval remélem, megérti, hogy miért nem szívesen dekkolok ezen az átkozott helyen - jött elő belőle ismét az az akaratos makacs arrogancia, amit eddig olyan jól messzire űzött, de nem szeretett beszélni a családjáról. Sosem beszélt senkinek az anyjáról, aki egyszer sem állt ki mellette. Úgy érezte, hogy gyűlölnie kellene őt, mégis képtelen volt rá. Csak sajnálatot érzett, és azt, hogy eme utolsó kérését teljesítenie kell.

 - Sajnálom, én ezt nem tudtam - csóválta meg a fejét Ivonne, arcán együttérzéssel.

 - Látja? Ezért nem beszélek az ilyen dolgaimról senkinek. Nincs szükségem a sajnálatra, vagy az együttérzésre, csak arra, hogy minél előbb elhagyhassam a kórházat - jelentette ki határozottan a férfi, miközben tekintetében érzelmei kavarogtak, talán most először, de arca ridegsége elvonta róluk a figyelmet. Legalábbis a legtöbb embernél ezt tették volna, de Ivonne látta, ő látott mindent.

 - Mégis miért teszi ezt? - állt fel Ivonne hirtelen, mert megint azt érezte, hogy ez neki sok. Nem értette a férfit, mert mikor azt hinné, hogy megnyílt, tett valamit, amivel az ellenkezőjét bizonyította.

 - Mégis mit teszek? - kérdezett vissza Gareth felvont szemöldökkel, miközben figyelte a nő feszült arcát. Belül jót szórakozott rajta, de nem értette mire fel ez a kikelés.

 - Ezt az egészet. A balhékat, mert haza akar menni, az elutasítást, mert részvétet nyilvánítottam, mégis hogy lehetnek így egyáltalán barátai? - fakadt ki Ivonne egy pillanat alatt, nem foglalkozva azzal, hogy ő egy orvos, és a betegével beszélt így.

 - A barátok csak hátráltatnak, és a legváratlanabb helyzetben döfnek hátba - vonta meg a vállát Gareth az ajtó felé pillantva, ahol meglátta az orvost, aki egész éjjel benn volt. A göndör fürtöket fürkészte, mintha valami igen érdekes dolgot fedezett volna fel rajtuk, holott csak kerülte a nő vesébe látó pillantását. Úgy érezte, mintha elég lenne alig tíz másodperc, és megnyílna a nőnek, ezt pedig semmiképpen sem akarta.

 - Ó, igen! Akkor bizonyára a húgáról is ez volt a véleménye, azért üldözte el maga mellől, nem igaz? - kérdezte higgadtabban Ive, de ajkai vékony vonallá szűkültek, miközben keresztbe fonta két karját mellei alatt. Úgy nézett a férfira, mintha most először látná, mintha az alig fél órája előtört gondolatai most semmivé foszlottak volna. Mintha az ágyon ülő férfi egy rideg kőszikla lenne, mintha sosem látott volna semmiféle emberit azokban a gesztenyeszín szemekben.

 - Ne merészelje a húgomat a szájára venni többé! - csendült fel Gareth jéghideg hangja egy leheletnyi fenyegető éllel. - És most hagyjon magamra! - nézett fel a nőre ridegen. Állkapcsai ismét megfeszültek, és emléke sem maradt az ébredés utáni közelségnek. Ismét rideg volt, és elutasító, ahogy mindig is. - Nem hallotta? Azt kértem, hagyjon magamra! - ismételte meg kérését, az állapotához képest erőteljesebben Gareth, majd elfordult, nem akart tovább a nőre nézni. Nem akarta látni, sőt már bánta azt is, hogy egyetlen apró töredékét az életének megosztotta vele. Ivonne pedig másodpercekig csak nézte a férfit, aki az ablakon túli tájat figyelte, és nem tudta hová tenni ezt a hirtelen ridegséget, de a másik esélyt sem adott a további beszélgetésre, csak elzavarta, mintha az egyik alkalmazottja lett volna.

 - Sajnálom - csendült fel Ivonne hangja még az ajtóból, de Gareth nem reagált rá. Mintha a falnak beszélt volna, pedig még várt is egy keveset, de végül rá kellett jönnie, hogy ez a beszélgetés nem vezetne sok jóra, azt pedig nem akarta, hogy miatta legyen valami baja a férfinak, így behúzta maga után az ajtót, egy zavart mosolyt küldött Lucy felé, végül elsietett, hogy átötözve vehesse át a mai műszakját.

   Joe még visszaérkezésének napján - a kórházi látogatás után értesítette -, Gareth biztonsági emberét, és rábízta a feladatot, amit az unokaöccse sajnálatos módon nem vihetett véghez. Habár feleslegesen telefonált, hiszen John-t a főnöke már megkérte rá jóval előbb, mintha előre sejtette volna, hogy baj történhet. Joseph csakis azért bízott meg benne, mert Gareth is ezt tette, máskülönben a saját emberét küldte volna. De talán jobb is volt így, hiszen maradt ideje az éttermére is.

    Napjai nem teltek tétlenül, amióta visszatért Las Vegas folyton nyüzsgő városába. Ez volt az otthona, és ez a pár nap is elég keservesen telt el Itália szép városában. Nem akart elmenni, féltette Gareth-et, és gyűlölte, hogy nem lehetett mellette, mikor megtörtént a baj. De nem kesergett emiatt, mert tudta, hogy fontosabb dolgai is akadtak annál, minthogy keseregjen egy ilyen „hiba” miatt. A kesergés a nők kiváltsága. Folyton ezt hangoztatta. Nem akart arra gondolni, hogy netalán elvesztheti az egyetlent, ki fia helyett is fia volt. Inkább átvette a szerepét, legalábbis ami a rá bízott feladatot illette.

    Reggel azonnal ott kezdett, mivel „állásinterjú” várt rá, Craig szólt, hogy egy gyönyörű orosz szépség várakozik rá az étterem előtt. Meg volt a jó oldala annak, hogy az egyik legkeresettebb stricik között tudhatta magát. Bár eme szót mindig is túlságosan alpárinak és közönségesnek tartotta önmagához, így sosem használta. Inkább írta le a foglalkozását úgy, mint étteremtulajdonos, aki extra juttatásokért ad extra kívánalmakat azoknak, akik erre vágynak. Ajkai közül csak akkor szaladt ki a hatbetűs, modortalan szó, ha más, hozzá hasonló foglalkozást végző emberrel akadt össze. S talán ez is megkülönböztette őt a futtatótól. Évtizedek alatt vívta ki azt a „hírnevet”, ami körül vette, és már nem kellett másoktól elcsábítania az alkalmazottait, sokszor maguktól keresték fel őt. Sosem emelt kezet egyetlen nőre sem, akit alkalmazott, és mindig megkapták a maguk jussát. Csupán egyetlen egyszer történt meg életében egy eset, mikor majdnem bezárhatott volna örökre, mikor az a kis Amelia nevű cafka gondolt egyet, és le akarta rántani a leplet Uncle Joe kilétéről. Súlyos árat fizetett érte. Talán akkor került be igazán a köztudatba a férfi, akkor kavart nagy port nem csak a média számára az arctalan futtató, hanem a világban is, amely eddig békés hierarchiát tudott magáénak. Egyikük sem hitte, hogy jön majd valaki, aki mindent felborít, és rövid idő alatt az egyik legjobbá válik közöttük. Az utcai stricik irigyelték, s némelyikük talán tisztelték is, viszont a vele egyenrangúak félték és gyűlölték újonnan szerzett hírnevét. Féltették a lányaikat, és többen próbálták megtalálni a férfit. Néhányuknak sikerült, s próbáltak keresztbe tenni neki, néhányuk pedig kiadták magukat Uncle Joe-nak, hogy így rombolják piszkos kis tetteikkel a „hírnevét”, de sajnálatukra egytől egyig beletörött a bicskájuk alantas terveikbe.

   Így történhetett meg, hogy Joseph Saintwood egy olyan futtatóvá nőtte ki magát, akihez szinte nem mertek nyúlni még a helyi rendőrök sem. Sokuk hozzá járt kiélvezni az élet adta szexuális örömöket, hallgatásért, érinthetetlenségért cserébe, s köztük volt a köztiszteletnek örvendő rendőrfőkapitány és a polgármester is. S most mégis volt egy újonc, kinek nem tetszett az, hogy az a régi - közel hat éves - akta feledésbe merült, miatta kellett elhagynia a várost, de visszatért, és nem hagyja magát leigázni. Nem egy újonc fog véget vetni Uncle Joe tevékenykedéseinek. Azt nem! Futott át a gondolat Joe elméjén, miközben kényelmes éttermi irodájának székében ült a tömör, gesztenyeszín asztal mögött, és az orosz szépség feszes keblein pihentette szürkés szemeit. Majd lejjebb siklottak íriszei, és minden egyes porcikáját megnézte magának. Tetszett neki az, amit látott. Bronzos bőr, kellemesen telt vonások, igazinak tűnő mellek. Úgy gondolta, ha csináltatta is, az orvos remek munkát végzett. A lánynak fekete, egyenes haja játékosan fedte el itt-ott melleit, és a tincsek közül kivillant kemény mellbimbója, mivel a szobai légteret kellemes hűvösség jellemezte. Eltűnődve nyúlt a hamutálca felé, ahol lustán füstölgő szivarját pihentette, majd mélyet szívott belőle.

 - Jól van cicuskám, felöltözhetsz - fújta ki a füstöt a feje fölé. Korábban már leellenőrizte az árut, s évekkel ezelőtt, még a szerencsétlen balesetet megelőzően talán ő maga próbálta volna ki az ifjú hölgy tudását, de sajnos már nem tehette. Vigyáznia kellett magára. Átkozott szívroham! Eme gondolattal fújt a szoba légterébe egy újabb adag füstöt, mely lomhán lebegett a fejük felett. Ez után gyors mozdulattal kanyarintotta el a mérgező barna dohányt, majd előredőlt székében, és az asztal lapján fonta össze pókhálószerűen ujjait. - Először is, ha nálam akarsz dolgozni, van pár fontos alapszabály, amit nem árt betartanod! - csendült fel hangja halkan, és hűvösen, miközben a szobában kattogó ingaóra egyfajta alapot adott a beszédjének. - Ha valaki megrendel, nívósan viselkedsz, nem vagy hülye, nem járatod le magad, teljesíted minden kívánságát, ami a szerződésben benne van - dőlt hátra kényelmesen Joseph a fotelban, miközben beszélt. Hangja rideg volt és ellentmondást nem tűrő, a lány pedig néma csendben hallgatta őt. - Ha olyan kérése lenne az ügyfélnek, nem hisztizel, elnézést kérsz, és felhívsz, de erről majd a későbbiekben. Ha esetleg bármilyen probléma adódik veled kapcsolatban, repülsz, ha ellenem szítod a többieket... Repülsz - sorolta folyamatosan a férfi a feltételeit, melyeket a szépség rezzenéstelen arccal hallgatott végig. Nem szólt, csak figyelt, bár talán nem is értett mindegy egyes szót.

 - Ha nem tartod be a titoktartást, repülsz. Jobb esetben. Ha több panasz is érkezik rád, hát azt majd akkor beszéljük meg - sóhajtott egyet Joseph, miközben ismét meggyújtotta szivarjának végét, hogy felállva a székből a hatalmas ablakhoz sétálhasson, így hátat fordítva a lánynak. - A szabadidőddel azt kezdesz, amit akarsz, de nem lófrálhatsz zsarukkal, kivéve azokkal, akiket én adok a kezedre. Nincs fix bérezés, vagy dolgozol, vagy éhen pusztulsz - fordult vissza egy fél pillanatra a nőhöz, miközben még utoljára végigpásztázta a testét immár ruhában, aztán ismét a kinti napsütéses hátsó kertet figyelte. - Nem tudod, ki vagyok, ha mégis, akkor tudnod kell, ha rendesen dolgozol, nem fogsz hiányt szenvedni semmiben. Mit gondolsz, teljesíthető állapot? - kérdezte még mindig háttal állva a nőnek. A szivar a mellkasa előtt pihent bal kezében, míg másikat zsebre dugta, miközben beszélt.

 - És nem panaszkodhatsz, nagyon ritkán lelem kedvem a kiszolgáltatott áruban, a többi futtató ellenben... - harapta el a mondatát a hatás kedvéért. Elgondolkodva figyelte a zöldellő fák leveleit, és a frissen nyírt füvet, miközben arcéle megfeszült. Váratlan mozdulattal nézett ismét farkasszemet a nővel, s tekintete nem sugallt semmit, csupán távolságtartást. Ajkai szétnyíltak, mintha mondani kívánt volna valamit, de ekkor kopogtattak az ajtón, s ez elvonta a figyelmét a nőről. Nem hullatna könnyeket érte, ha elvesztené, hiszen rengeteg gyönyörű nő volt még a szakmában. Nem fecsérelt több szót rá, csak várt, s a kopogás megismétlődése jelezte eme beszélgetés végét. Egy intéssel jelzett a nőnek, hogy elmehet, és engedje be a kinn várakozót, aki nem volt más, mint Craig.

 - Uram, egy hölgy keresi, azt mondja, ismeri... - tért a lényegre a magas és izmos férfi, de szavait nem fejezhette be, hiszen mögötte szorosan sietett be egy Joe-val egy magas, vállig érő aranyszőkére festett hajú nő vajszínű kosztümben. Körülbelül egy idős lehetett Joseph-fel, mégis sok húszéves megirigyelhetné a dinamikusságát.

 - Elég legyen ebből, nehogy már ne jöhessek be az öcsémhez akkor, amikor akarok - teremtette le Joe-t meghazudtoló határozottsággal a férfi számára ismeretlen nő, majd Joseph felé fordult - Joe, sosem unod meg az üzleti élet efféle ágát? - tette csípőre határozottan a kezét a nő, majd alig három lépés távolságra állt meg a férfitól, akinek szája sarkában egy ritkán látott mosoly játszott. Craig arcára értetlenség ütközött ki, és a főnökétől várta a választ.

 - Elmehetsz, ő a nővérem, Anetta - közelítette meg a nőt, és Craig sietve távozott. Joseph magához húzta röviden a nőt, majd hellyel kínálta, amit a másik egy fejrázással utasított el.

 - Nem ezért jöttem. Gareth-tel mi van? - kérdezte Anetta temperamentumosan, majd egy cigarettát tett ajkai közé, és elfogadva Joe-tól a tüzet lépett az italos tálcához, hogy töltsön magának egy italt. Más számára talán furcsa jelenség lehetett, de Joe megszokta már.

 - Gyógyul. Balhézott, haza akart jönni, csak a szokásos - legyintett a férfi, majd jóízűen pöfékelte tüdejéből a szobába a füstöt. Arca mégis rideggé vált, mint mindig.

 - Mintha csak téged hallanálak... Mindegy, nem ez volt a fő célom. Hallottad, hogy Josline haldoklik? - fordult komor tekintettel Joe felé Anetta.

 - Haldoklik? - vonta fel szemöldökét Joseph, és a szivar is majdnem kiesett a kezéből.

 - Igen. Nem tudod, merre lehet Anabell? - ült le végül az egyik kényelmes fotelba Anetta, majd jobb lábát átvetette a bal fölött, és onnan nézett az öccsére. - Gareth gyógyulása még eltart egy-két hétig. Addig nem utazhat hosszabb távon...

 - Nem tudom, igazából nem foglalkoztam nagyon az itthoni problémákkal, Gareth és Ana problémájával - legyintett egyet Joseph, de közben gondolatai is elragadták. Nagyon is jól ismerte Josline betegségét, és tudta, hogy előbb, vagy utóbb elragadja a halál.

 - Meglátogatod? Nem mondta, de tudom, hogy számít rád, emlékszem, még vagy ezer éve milyen jóban voltatok - beszélt tovább Anetta, bár most nem volt olyan heves, mint megérkezésekor.

 - Anetta, mióta Alex meghalt, én már nem beszéltem vele, s most sem hívott - jegyezte meg hűvösen Joseph.  

 - Joseph Saintwood, ha én haldokolnék, sem jönnél el hozzám? - emelte meg egy kicsit a hangját a nő, majd feszülten oltotta ki cigarettájának maradékát. - Addig ügyelek Gareth-re, és erre is, ha akarod - mutatott körbe Anetta az irodában.

 - Nem kell, elég, ha Gareth-ra figyelsz, nehogy ostobaságot tegyen - adta be végül a derekát Joseph, bár nem kellett sokat győzködni. Anetta rengeteg titok őrzője volt, nem véletlenül jött el személyesen az öccséhez. Tudta, hogy ő és Josline rejtegettek valamit, de hogy mi volt ez, sosem jött rá. Mindenesetre meg akarta adni Joseph számára a lehetőséget, hogy mellette legyen, hogy utoljára beszélhessenek. Tudta nagyon jól, hogy az öccse valójában nem csak rideg és hűvös kőszikla, valahol e mögött az álca mögött érző emberi szív lakozott...

------------------------

Sziaasztok!

Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész is :D Ha igen, szívesen fogadok kommentet, pipát, vagy bármit, ha van hozzá kedvetek és pár percetek. Mint észrevettétek, két hetente hozom a részeket, és sokat már nem is teszek fel, még talán 2-3 részt. Közben gőzerővel dolgozom a két lehetőségen, amiből majd lassan 1-1 részletet hozok, amiből eldönthetitek, melyik történetet olvasnátok szívesebben. Nem is fecsegek tovább, körülbelül két hét múlva hozom a következő fejezetet!

XoXo, Linaa M.