Hatodik

 - Jó estét. Dr. Deveraoux? - kérdezte Joseph kimért hangon a vele egy magas nő felé nyújtva a kezét. Ivonne fáradt tekintetét a férfiéba fúrta, és egyből feltűnt neki az ismerősség, mintha ezek a szemek néztek volna már rá. Nem is járt messze az igazságtól, és szórakozottan fogadta el a kezet beleegyezése jeléül. - Joseph Saintwood. Odalenn azt mondták, hogy ön Gareth orvosa - csendült fel határozott hangja a férfinak, majd kezét visszadugta öltönyének zsebébe.

 - Jó estét. Igen én volnék - sóhajtott gondterhelten Ivonne. Kimerült volt, és várt még rá ez a beszélgetés, ami után végre hazamehet pihenni pár órát. Neki kellett elmondania a hírt, és gyűlölte ezeket a beszélgetéseket.

 - Akkor kérem, világosítson fel, hogy van? Látogatható? - kérdezett a férfi, és hangjába kíváncsi sürgetés vegyült. Ivonne a közeli fotelok egyikére mutatott, majd elindult feléjük. Joe követte őt, és rosszat sejtett, és ha egyszer ezt érezte, mindig igaza lett.

 - Mr. Saintwood, beszélnünk kell, de jobban teszi, ha helyet foglal - hagyták el Ivonne ajkait a semmi jót nem sejtető szavak, de Joe mégis engedelmeskedett a kérésnek. Az idegei pattanásig feszültek, ahogy hátradőlt a kényelmesnek aligha mondható szürke fotelban, és Ivonne tekintetét kutatta. Gondolatai zavarttá váltak, arcára viszont nem hagyta kiülni emésztő gondolatait. Add, hogy ne legyen igaz!

 - Kérem, ne legyen kíméletes, csak őszintén beszéljen! - szólította fel Joseph a nőt hűvös hangon, miközben kényelmesen elhelyezkedett. Nem akart állni, miközben éppen rossz hírt közölnek vele, mégsem akart kuporogni az ülőhelyen. Ivonne pedig követve a példát leült a férfival szemben. Már első pillanatban érezte, hogy nem szimpatikus neki Joseph, de nem tulajdonított a hűvös viselkedésnek különösebb szerepet. Orvos volt, de nem pszichológus.

 - Nos, Mr. Saintwood a fiát tegnap este műtöttük meg, mivel a vakbeléhez tartozó féregnyúlvány erősen gyulladt állapotban volt. Az volt a szerencséje, hogy már a műtőasztalon feküdt, és még nem perforált... - sóhajtott egyet Ivonne, ahogy felidézte a műtéti folyamatokat. - Viszont a fia szervezete túlságosan le van gyengülve, így még napokig, vagy akár két hétig is benn kell feküdnie, ha nem tovább - folytatta tovább a nő, és ismét fiaként nevezte Gareth-et. Persze nem tudhatta az igazságot, így csak abból ítélkezett, amit látott. Ezt nem lehetett a szemére vetni, ráadásul Joseph sem helyesbített, hogy ez a tény nem helytálló, így nem foglalkozott vele. 


 

 - És a gyomorrák? - bukott ki Joe-ból a kérdés, ami már azóta foglalkoztatta, hogy belépett a kórház bejáratán.

 - Mr. Saintwood szervezete gyenge, az immunrendszere sem a legjobb, így azt a beavatkozást nem hajtottuk végre rajta. Előbb meg kell erősödnie, és csak aztán beszélhetünk a további műtéti kezelésekről - sóhajtott Ivonne, miközben még mindig Joseph hűvös arcát figyelte. Semmi érzelmet nem fedezett fel rajta, mintha csak a napi időjárást beszélték volna meg. Kicsit furcsállta, de nem tulajdonított neki különösebb szerepet. - Elvégeztettem néhány vizsgálatot, és mind a vérkép, mind a többi eredménye alig érték el a normál értékeket.

 - Most látogatható? - kérdezett Joe, meg sem várva az esetleges folytatását a nő szavainak. Csak látni akarta a saját szemével, hogy Gareth-tel minden rendben van.

 - Igen. Az intenzíven van, és még altatásban tartjuk éjszakára, de bemehet hozzá. Jöjjön, oda kísérem! - állt fel Ivonne a fotelból, majd várt, amíg az idősebb férfi beéri, és elindultak a lift felé. Csendben tették meg az utat az ötödikre, majd egyenesen a folyosó végéig mentek, ahol a baloldalon lévő egyik kórterembe léptek be. A helyiség egyágyas volt, mely jobbra volt a falnál. Gareth feküdt rajta, s arcáról ismét eltűntek a gondterheltség redői. A gépek egyenletes és halk sípolása volt az, ami Joseph-nek először feltűnt. Csak eztán vette észre a baloldalon lévő infúziót, amiből lassan csöpögött alá a folyadék. Halkan sétált Gareth mellé, mint aki attól félt, hogy felébreszti a másikat, addig Ivonne megnézte a monitorokat, és megigazította a branült a férfi karján. Csak ezek után pillantott Joseph-ra, kinek arcáról most először látta eltűnni a hűvösséget. Arcvonásai ellágyulni látszottak, és nem tudta figyelmen kívül hagyni, mikor az idősebb férfi levette az óráját, hogy Gareth csuklójára tehesse. Elgondolkodva figyelte a jelenetet, miközben rájött, hogy az idősebb férfiban is vannak érzelmek, csak a kegyetlen világ elől elrejti őket. Talán így nevelték. Ivonne hagyta, hogy efféle gondolatok ragadják magukkal, mert néha szerette volna megérteni az emberek viselkedését, néha szívesen belelátott volna néhány betege elméjébe, ahogy most is megtette volna. Néha Gareth ridegségét is szerette volna megérteni, ahogy olykor pontosan ez volt az, ami elűzte őt.

  Fáradt tekintete az ágyon fekvőre siklott, és figyelte a nemes arcvonásokat, melyeket felfedezni vélt két szinttel lejjebb a rokonánál is. Ezért hitte, hogy Joseph az apa. De ő nem látott bele a családi viszonyukba, ahogy egyelőre nem is akart. Gondolatai annyira magukkal ragadták, hogy csak akkor kapta fel a fejét, mikor megérezte magán Joe ismét hűvös pillantását.

 - Köszönöm - hallotta meg a hangot, mely egy másodperc töredékéig fáradtan hatott, de a szürkés szemek ridegsége elfeledtette vele eme felfedezését. Ivonne épphogy biccentett, a férfi elhagyta a termet, és nem tudta kideríteni, hogy mit köszönt meg a másik. Valószínűleg a hozzáállását, és azt hogy beengedte, habár ez természetes volt. Hiszen a rokona az ágyon fekvő férfi, miért ne jöhetett volna be? A nő megcsóválta a fejét, és maga mögött hagyta a kórtermet. Alig öt perc múlva már a nővérszobában volt, hogy kicsit rendbe szedhesse magát, mielőtt átadja a műszakot. A mosdóra támaszkodva vett egy mély lélegzetet majd lassan fújta ki, mintha ezzel az egész műszakjának a fáradalmait elűzhetné magából. A tükörre emelte tekintetét, mely alatt most sötét karikák húzódtak. Csak most volt ideje belegondolni abba, hogy lassan két napja alig aludt valamit, és a kórházban töltötte a pihenőidejét is. Sokszor elszaladt vele a ló, mert otthon csak az üres lakás várta, ahová nem szeretett hazajárni. Hiába költözött el Seattle-ből, ahol minden Ben-re emlékeztette, a magány követte őt, és bár elutasította a férfiak közeledését tudat alatt vágyott rá. Erre pedig Gareth ébresztette rá úgy, hogy a másik még csak nem is sejthette.

(...) - Ivonne, azt akarom, hogy egy napon boldog légy majd valaki mással - hallotta meg Ben hangját, ahogy egy újabb emlék tolakodott elő elméje elzárt szegletéből. Ismét a kórházból tartottak hazafelé a taxival, mert Ben már túl gyenge volt vezetni.

 - Ben... Nem fogsz... - kezdett volna bele Ivonne a szokásos szavaiba, de a férfi egy érintésével beléfojtotta a szót.

 - De igen Ivonne. Attól, mert nem beszélünk róla, én tudom, te is tudod. Mindenki tudja, csak nem akarnak róla beszélni - sóhajtott a férfi erőtlenül, és a nő most először nézett a megfáradt és hófehér arcra. Az elmúlt hónapok alatt éveket öregedett, és a kemoterápia miatt a haja is kihullott, amit kendővel takart el.

 - De még nem próbáltunk meg mindent! - erősködött Ivonne, és érezte, ahogy a könnyek marni kezdték a szemeit. Elkapta a fejét, és inkább az utat figyelte, de Ben ujjaival finoman kényszerítette arra, hogy ismét összetalálkozhasson tekintetük.

 - Nem folytatom tovább... A kezelést. Veled akarok lenni, és kiélvezni minden egyes percet az életből, ami megadatott, de kérlek, ígérd meg, hogy miután meggyászoltál, találsz majd valakit, aki boldoggá tehet, ahogy én tehettelek volna! - ismét egy sóhaj hagyta el a fáradt ajkakat, és Ivonne lehunyta szemeit, de későn, és a könnycsepp kiszabadulva börtönéből keresztülszelte arcát, hogy a szoknyájára cseppenve hagyjon sötét nyomot az anyagon. Végül ismét hagyta, hogy vörössé vált tekintetét megláthassa a vele szemben ülő férfi, és halovány mosolyt varázsolt ajkaira.

 - Ígérem, hogy boldog leszek egy napon - suttogta maga elé a szavakat, melyeknek egyedül a taxi sofőrje volt néma fültanúja. S talán ez volt az utolsó olyan emlék, mikor még látott is reményt a távoli jövőben rejlő boldogságra.(...)

Egészen mostanáig úgy hitte, hogy ez a boldogság sosem jöhet már el. Pedig Isten a tanúja, hogy nem egy randevún volt túl, de a másodikig egyikükkel sem jutott el. Nem érezte azt a varázst, amit érezni akart, így mindegyiküket rendre elutasította. Most viszont ő volt az, aki titokban azt akarta, hogy felfigyeljen rá egy férfi, akitől nem is várhatta volna ezt el, hiszen csak a betege volt.

  Halkan kattant a zár, majd határozott lépések riasztották ki gondolataiból őt. Elzárta az azóta is folyó csapot, majd kilépett a kisebb fürdő helyiségből.

 - Adel? - pillantotta meg a szőke hajú, nála alacsonyabb nőt.

 - Ivonne, mindenhol kerestelek. A főorvos úr hívat. Eléggé zabos hangulatban van, azt mondta, hogy negyed órán belül legyél az irodájában - csendült fel a fiatal lány hangja kérdőn és kíváncsian.

 - Mikor volt ez? - kérdezett vissza Ivonne meglepve, majd az órájára nézett, ahogy a vele szemben álló fiatal nő is tett.

 - Körülbelül úgy hét perce - sóhajtott fel a másik, majd Ivonne arcát kutatta.

 - Akkor jobb, ha megyek - húzódott egy grimaszba Ivonne ajka, majd elindult kifelé, és jelen pillanatban fogalma sem volt arról, hogy mit akarhatott tőle a főorvos.

 - És Ive, sok sikert - hallotta meg Adel hangját, melyre megtorpant, és visszafordult, de csak egy biccentéssel válaszolt, hogy utána sietve hagyhassa maga mögött a pihenőhelyiséget. Kezét a zsebébe mélyesztette, hogy elő vehesse a telefonját, de hiába akarta megnézni a hívásait, a telefon nem reagált.

 - Remek - mordult fel egyre növekvő feszültséggel, majd beszállt a liftbe. Nem akarta megváratni a főnökét, főleg ha minden bizonnyal ideges. De vajon eme érzés felé irányult, vagy valami más miatt? Egy pillanatra átfutott az elméjén, hogy talán az esti balul sikerült műtétének következményei érték utol, melynek az eredményei minden bizonnyal meg is voltak már, csak érte kellett volna mennie, ami szintén kiment a fejéből.

  A főorvos irodája előtt állva pár másodpercig azon gondolkodott, hogy vajon a férfi mit is kereshet benn ilyenkor, de hamar ráébredt, hogy talán ő maga is műszakot vállalt azért, mert kevesen voltak mostanában. Többen elmentek egy jobb állás reményében, s azóta nem jöttek új orvosok a helyükre. Ivonne megcsóválta a fejét, hogy kiverve a fejéből a nem oda illő gondolatokat bekopogjon az irodába. Pár másodperc után már hallotta a cseppet sem kedves beengedő szót, és sietve be is lépett. Nagy meglepetésére nem egyedül volt ott az ősz hajú férfi, hanem Zane is az egyik székben ült csendesen, aki Ivonne érkezésére felkapta a fejét. A főorvos a nyitott ablakban állt, háttal a jelenlévőknek, majd egy hatalmasat sóhajtva fordult a bennlévők felé.

 - Ugye tudják, miért hívattam ide magukat? - kérdezte a férfi, miközben zsebeibe süllyesztette a kezét, de nem mozdult az ablak közeléből. Végignézett először Ivonne arcvonásain, majd a színes bőrű férfi kérdő tekintetén pihentette szemeit. - Nem? Akkor frissítsük fel a memóriájukat. A nyolc órás beteg tragikus halála, majd később Mr. Saintwood életveszélyes állapota... Rémlik? - vonta fel szemöldökét Dr. O’Connell, majd az asztalhoz sétálva kutatott pár dosszié között.

 - Mr. Ross halála nem a mi hibánk volt. Egyik pillanatról a másikra omlott össze, Dr. Deveraoux negyed órán keresztül küzdött az életéért - csendült fel Zane hangja határozottan, miközben a főorvossal próbálta felvenni a szemkontaktust, de az idősebb férfi éppen egy mappában kutatott.

 - Ó, igen! Megkaptam az eredményeket. Mr. Ross-nál allergiás reakció lépett fel az altatógáz egyik összetevőjére. Miért is nem lett kivizsgálva? - csattant fel feszülten a főorvos, majd végre Zane barna szemeibe véste sajátját. - Sajnos nem ez az első eset, hogy egy páciens érzékeny a használt gázra, és alig egy hónapja rendeltem el, hogy minden esetben végezzék el a megfelelő vizsgálatokat!

 - Én azt hittem... - kezdene bele Zane ismét szavaiba, de Dr. O’Connell felemelte jobb kezét, így fojtva belé a szavakat.

 - Hinni máshol kell... - zárta le a témát, majd a még mindig csendesen ácsorgó Ivonne felé fordította fejét az idős férfi. Arca kipirult a dühtől, és érezte, ahogy a vérnyomása szépen lassan emelkedik, de most nem foglalkozott vele. - Dr. Deveraoux, miért is nem figyelmeztette a betegét, hogy az eredményei megérkezéséig jobban teszi, ha ágyban marad? Hm? - tette fel a szemüveget a főorvos, és összekulcsolta kezeit, hogy az álla alá rakja azokat.

 - Dr. O’Connell, azért mert... Azért mert a vizsgálatokat akkor végeztem el, amikor még altató hatása alatt volt a beteg - bökte ki nagy nehezen az igazságot Ivonne de jobb, ha most tudta meg a főnöke, mint máskor.

 - Ó, szóval a tudta nélkül? Dr. Deveraoux ez hányadik alkalom is? - állt fel ismét a székből az idősebb férfi. Tudta, hogy Ivonne mennyire akaratos és makacs, ha az igazát akarja bebizonyítani, és azt is tudta, hogy ezt nem fogja abbahagyni egyhamar.

 - Nézze, meg kellett vizsgálnom, mert tudtam, hogy a rák nem okozhat ilyenkor ilyen intenzív tüneteket, de vizsgálatok nélkül nem szándékoztam a levegőbe beszélni - csattant most fel Ivonne a saját védelmében határozottan.

 - Én elhiszem, de mi orvosok vagyunk. Ha a beteg nem akar vizsgálatokat, nem tehetünk semmit. Három nap múlva elmegyek, és átadom a helyem másnak. Ő nem lesz olyan megértő, mint én, Dr. Deveraoux. Én tudom, hogy jó orvos, de ne kockáztasson! - figyelmeztette a nőt Dr. O’Connell, miközben az ablakhoz sétált, majd a lassan hajnalodó várost figyelte.

 - Sajnálom - hajtotta le a fejét Ivonne, miután bocsánatot kért. Mindig tudta, mikor kellett belátnia a hibáit, így most is tudta, hogy amit tett nem volt helyes. Ráadásul azt még nem is mondta el, hogy Mr. Saintwood bele sem egyezett a vizsgálatokba, de jobb, ha nem dühítette fel még jobban a főnökét.

 - Most jobban tenné, ha hazamenne, és két napig be sem tenné a lábát a kórházba! Kérem - sóhajtott fel az idősebb férfi végignézve Ivonne fáradt és nyúzott arcán.

 - Rendben - felelt megadón a nő, majd megfordult és az ajtó felé indult. - Viszont látásra - fordult vissza, hogy elköszönjön Dr. O’Connell-től, és egy zavart mosoly táncolt ajkain, mielőtt kilépett volna az ajtón. Meg sem várta, amíg a férfi válaszol, vagy Zane esetleg követi-e, csak elindult vissza a pihenőbe, hogy felöltözve elhagyja a kórházat, menet közben viszont még egy számot tárcsázott, nem akart egyedül otthon lenni. 

 ---------------------------------------

Sziasztok!

Tudom, hogy ez sokkal rövidebb rész, mint a megszokottak, de úgy éreztem, hogy ez megfelelő lezárása volt az előzményeknek, amik ezidáig történtek. A következő töredék sokkal hosszabb lesz majd, viszont több dicséret és  biztató szó hatására úgy döntöttem, hogy ebből a történetből egy kiadásra szánt kézirat lesz. Ne aggódjatok, még pár részt fel fogok tenni, és utána sem maradtok sztori nélkül. 

 Viszont a következő rész is két hét múlva fog megérkezni, de közben íródik kettő fülszöveg, vagy prológus, kinek hogy tetszik, amelyik kettő történet közül titeket kérlek majd meg arra, hogy válasszatok, melyik tetszene nektek jobban, melyiket olvasnátok szívesen a továbbiakban :)

 Addig is, ha tetszett a fejezet, és szeretnétek véleményt hagyni, ne habozzatok, szeretettel várom őket :D 

Legyetek jók, és csodás napokat kívánok nektek :)

Puszi, Linaa M.

Következő rész érkezése: 2015. február 1.